Ebben és a következő részben az otthonszülés lelki oldaláról fogok beszélni. Arról, hogy milyen megfontolásból választja ezt valaki, és hogy én miért akartam otthon szülni. És szeretnék beszélni az otthonszülés két végletes megítéléséről is, az elítéléséről és felmagasztalásáról, arról, hogy ehhez képest milyen a mai otthonszülés valósága és hogy miért van különösen nehéz dolga annak, akinek a sikeres otthonszülése negatív élményként marad meg benne. És ennek kapcsán szeretnék még arról is beszélni, hogy lelki-mentális értelemben milyen előnyei és milyen hátulütői lehetnek az otthonszülésnek.

Otthonszülés… egy olyan fogalom, amiről szinte mindenkinek van egy határozott véleménye, bár a legtöbbeknek nem saját tapasztalatból, hiszen ma a magyar babák kevesebb mint 1%-a születik otthon. Ez egyben azt is jelenti, hogy a legtöbbeknek nem csak saját tapasztalatuk nincs, de olyan embert sem ismernek személyesen, aki otthon szült, így még másodkézből szerzett információik sincsenek. Kezdem akkor a saját megfontolásaimmal, tapasztalataimmal, hogy én miért akartam otthon szülni, mert hiszen magamból kiindulni a legkönnyebb.

Amikor elmeséltem valakinek, hogy otthon tervezek szülni, illetve utólag ha elmondtam valakinek, hogy otthon szültem, sokszor érkezett az a reakció, hogy nagyon bátor vagyok, hogy ezt be merem/be mertem vállalni. És én erre rendszerint valami olyasmit válaszoltam, hogy „ellenkezőleg, én akkor érezném magamat nagyon bátornak, ha másodszorra is kórházba mennék szülni. Nekem ahhoz kéne a nagyobb bátorság.” És igen, ez egy olyan pont, ami miatt sokan választják az otthonszülést: rossz vagy akár traumatikus tapasztalataik vannak kórházakkal, orvosokkal, korábbi szüléseik révén, vagy akár szüléstől teljesen függetlenül is, és egész egyszerűen félnének kórházba menni. Van, akinek az a megnyugtató, hogy körülötte ott a sok orvos és műszer, szóval a kórházi közeg, van, akinek meg pont ez a rémisztő. És ezzel most semmi esetre sem ítéletet szeretnék mondani bármelyik kórház vagy orvos fölött, vagy bármit állítani kórházakról és orvosokról úgy általában. Csupán annyit állítok, hogy sok otthonszülést választó embernél ez egy lelki tényező. És mint ahogy arról már beszéltem: a szülés sikerességének szempontjából kulcsfontosságú, hogy biztonságban érezzük magunkat. Ha el tudunk lazulni és bátran el tudjuk engedni a minket körülvevő külvilágot, akkor sokkal nagyobb esélyünk van egy biztonságos, komplikációmentes szülésre, ezért aztán aki kórházon kívül érzi magát nagyobb biztonságban, az néhány speciális, magasabb kockázatú esettől eltekintve általában valóban kórházon kívül van nagyobb biztonságban. És ugyanez igaz vica versa is: aki kórházban érzi magát biztonságban, az valószínűleg kórházban lesz nagyobb biztonságban. A szülés ugyanis bármennyire elsősorban fizikai folyamatnak tűnik, rendkívül nagy mértékben lelki folyamat.

Fontos azonban kiemelni, hogy önmagában az, hogy valaki fél a kórháztól, nem feltétlenül jelenti, hogy otthon biztonságban érzi magát. Van, aki rossz tapasztalatok miatt fél a kórháztól, ugyanakkor az otthonszülést is kockázatosnak és ijesztőnek tartja. Vagyis nem az otthonszülésre mond igent, hanem a kórházra mond nemet, és kizárásos alapon így köt ki végül az otthonszülés tervénél. Én a magam részéről fontosnak tartom, hogy aki az otthonszülés mellett dönt, az ne kizárásos alapon tegye, hanem egy egyértelmű igent tudjon mondani rá, már csak azért is, mert aki az otthonszülést választja, annak általában komoly ellenszéllel kell megküzdenie rokonok, barátok és egyéb jóakarók részéről.

Az én döntésem egyik oka tehát az volt, hogy otthoni környezetben, bábai szaksegítséggel éreztem magam nagyobb biztonságban, kórházi közegben pedig kevésbé. És megintcsak nem állítom, hogy ezt másnak is így kéne éreznie: ezek az én személyes megéléseim voltak. A második okom pedig az volt, az elsővel erősen összefüggésben, hogy eltörölték a szabad orvosválasztást. Így ha nem akartam vagy tudtam másfél milliót kicsengetni egy magánkórháznak, akkor teljesen esetleges lett volna, hogy milyen orvost és szülésznőt fogok ki. Ettől pedig őszintén szólva a frász tört ki. Ez volt egyébként az az érv, ami az otthonszüléstől amúgy erősen húzódozó férjemet is meg tudta győzni: összességében ő is biztonságosabbnak érezte azt, hogy van lehetőségünk kiválasztani és megismerni a szakembereket, akik kísérni fognak, és akik ott és akkor biztos, hogy csak énrám és a babámra figyelnek és velünk foglalkoznak.

A harmadik okom pedig az volt, hogy – mint ahogy azt az előbb is mondtam – a szülés nagy mértékben lelki folyamat, sőt, annál is több: a szülés egy beavatási rítus az anyaságba, az anyaság első, megalapozó élménye, ami markáns és hosszú távú hatással van rá, hogy hogyan viszonyulunk a saját anyaságunkhoz, a kisbabánkhoz, a párunk apaságához, sőt, a saját testünkhöz és szexualitásunkhoz, meg ahhoz, hogy anyaként mennyire érezzük magunkat kompetensnek, azonkívül ez adja meg a kisbabánknak is az első élettapasztalatát a világról. Olyan kísérőket szerettem volna a szülésemhez, akik tisztában vannak a szülés jelentőségével, nem csak biológiai folyamatként tekintenek rá, átérzik és tiszteletben tartják a szülésem jelentőségét. Nem állítom, hogy kórházban nincsenek ilyen kísérők, csak hát ugye esetleges lett volna, hogy kit fogok ki.

Azon kívül persze az is bennem volt, hogy hangulatilag, kényelmileg milyen más lesz otthon szülni, mint kórházban. És ez csak részben felszínes kényelmi indok. Ugyanis a kényelem, az otthonos környezet, meg hogy teljesen elengedhetem magam otthon és úgy viselkedhetek, ahogy akarok a saját otthonom falain belül – ha akarom énekelhetek, ha akarom, táncolhatok, ha akarom, üvölthetek, felvehetek bármilyen pozíciót, kiadhatok bármilyen hangot, lehetek bárhol, mozoghatok bárhogy, mondhatok bármit, stb. – ezek mind, mind hozzájárulnak a szülés sikeréhez és a megerősítő szülésélményhez. Mindenesetre tény, hogy – sok otthonszüléstörténet alapján, amit elolvastam – volt bennem egy „romantikus” elképzelés arról, hogy milyen lehet otthon szülni. Egy amolyan színes-szagos-fullextrás szülést képzeltem el magamnak fürdővel, gyertyákkal, lágy zenékkel, illóolajos masszázzsal és társaival. Nem mondom, hogy ez volt az elsődleges motivációm, vagy hogy ez alapján hoztam meg a döntést, de azért ez a képzet is erősen csalogató volt nekem.

És van még mellesleg, vagy nem mellesleg egy olyan tényezője is az otthonszülésnek, hogy ha nem indokolja semmi, hogy orvos is lásson, akkor az ultrahangokat és laborokat leszámítva a várandósgondozást végig végezhetik a bábák, még a végén az nst-ket is, ami engem például rengeteg plusz stressztől kímélt meg az első várandósságomhoz viszonyítva, amikor pl. kórházi nst-kre jártam, és néhány kifejezetten rossz élménnyel „gazdagodtam” ott általuk.

Összefoglalva tehát általában szerintem ezen indokok miatt akar valaki otthon szülni: vagy azért, mert bármilyen okból az otthonszülést biztonságosabbnak tartja a kórházinál – bármilyen nonszensznek is hangozhat ez olyasvalaki fülének, aki szerint otthon szülni felelőtlen döntés – vagy mert a szülést többnek tekinti a vágyott gyerek beszerzésének eszközénél, ezért szeretne mindent megtenni azért, hogy a szülés és a születés neki és a babájának is szép és megerősítő élmény legyen, és úgy érzi, úgy látja, hogy ehhez az otthonszülésen keresztül vezet a legbiztosabb út. Hozzáteszem, ez a két ok általában összefügg, és legtöbbször egyszerre van jelen, bár van, akinél az egyik, van akinél a másik a hangsúlyosabb.

No és akkor most nézzük, hogy mennyire reálisak ezek az elvárások, amiket az otthon szülni vágyók az otthonszüléssel szemben támasztanak, és mennyire váltja be az otthonszülés a reményeiket! Röviden mesélek először a saját otthonszülésélményemről, mert mint mondtam, magamból a legkönnyebb kiindulni.

Az az elvárásom mindenképp teljesült, hogy a szülésem nem lett traumatikus, sem én, sem a babám nem szenvedtünk semmilyen testi vagy lelki sérülést, és semmi olyan nem történt velem vagy a babámmal, amit nem akartam, hogy történjen. Ez a kórházi szülésemhez képest mindenképp egy pozitívum volt, amiről nem tudnám ugyanezt elmondani, pedig külső szemmel nézve a kórházi szülésem sem volt rossz: mindössze 6 órán keresztül tartó, vagyis első szüléshez képest mindenképp gyorsnak mondható, sikeres hüvelyi szülésem volt akkor, semmi nagyon drasztikus beavatkozással. De mégis történtek olyan dolgok, amiket a megkérdezésem nélkül csináltak, amit nem akartam, amibe nem egyeztem bele. Pedig nem volt vészhelyzet, így nyugodtan megkérdezhettek volna. Az otthonszülésemnél nem volt semmi ilyesmi.

A romantikus terveim az otthonszülésről viszont szinte kivétel nélkül kútba estek, de erről majd már a jövő heti részben beszélek, hogy olvasható mennyiség legyen egyszerre.