Folytatom az otthonszülés lelki tényezőivel. Ott hagytam abba múltkor, hogy az otthonszülés során traumát nem éltem meg, de kútba estek a romantikus képzeteim az otthonszülésről. Ez főleg azért volt, mivel a második gyerekem olyan gyorsan érkezett, hogy a bábáim már csak a kitolásra értek oda, pedig városon belül laktak, és éjszaka volt, vagyis nem volt forgalom se. Nem volt idő és alkalom arra, hogy szeretgetve, kényeztetve, érezzem magam. Nagyon erős fájdalmaim voltak és nagyon nehezen viseltem őket, mivel szinte semmilyen ismerettel nem rendelkeztem a természetes fájdalomcsillapításról. Úgy voltam vele ugyanis, hogy majd a bábáim jönnek és tudják, mit kell csinálni, így sem én, sem a férjem nem készültünk fel igazán vajúdástámogatásból, aminek ott és akkor nagyon éreztem a hiányát, és nagyon nagy szükségem lett volna pár hatékony trükkre, aminek azóta dúlaként már a birtokában vagyok, de akkor még nem voltam.

A kompetencia és az erő élményéből viszont valóban kaptam így a második szülésem által, bár ezt inkább utólag éreztem, mint közben, mivel akkor a fájdalomtól annyira befordultam, hogy alig-alig voltam tudatában nem csak a környezetemnek, hanem annak is, hogy a szülésem épp hol tart. Bár utólag büszkeséget éreztem, hogy sikerült, megcsináltam, „túléltem”, ugyanakkor kicsit csalódott is voltam, hogy a túlélés érzése szerepet kapott, mert én ezt a szülést nem túlélni akartam, hanem megélni. És ha jobban felkészültem volna a saját szülésemre, akkor talán jobban tudtam volna, hogy hol tartok, jobban tudtam volna kezelni a fájdalmat, és így jobban jelen tudtam volna lenni a saját szülésemben. Tanulságként levontam, hogy bármennyire is megbízik az ember a segítőiben, nem hagyatkozhat kizárólag rájuk, és bárhol is szül az ember, fontos, hogy saját maga is képben legyen, és legyenek eszközök a kezében.

Amit viszont határozottan hiányoltam, az a szorosabb bábai várandósgondozás volt, amit én alapnak feltételeztem, de mégsem részesültem benne. Személyesen csak az első alkalommal, valamint a várandósságom utolsó heteiben, az nst-k alkalmával találkoztam a bábáimmal. Ezen felül az aktuális labor- és ultrahangleleteimmel kapcsolatban messengeren és néha telefonon kommunikáltunk, és volt egy több alkalmas online szülésfelkészítő is, de annak semmilyen személyes jellege nem volt, mivel csoportosan zajlott, és a lényege az információátadás volt. Hozzáteszem, hogy ez covid alatt volt, ezért volt a szülésfelkészítő csak online. Én sajnos azt éltem meg, hogy a bábáim csak akkor érzik szükségét bármiféle kommunikációnak velem, ha valami probléma adódik vagy konkrét megbeszélni- vagy közölnivaló van. Az én fejemben egy olyan kép élt a bábai várandósgondozásról, amelyben a bábák lelki értelemben is törődnek a kliensük jóllétével, és egy közvetlenebb kapcsolatot próbálnak vele kialakítani, ezért csalódott voltam.

Azt gondolom, hogy én is hibát követtem el abban az értelemben, hogy nem tisztáztam a kereteket, nem kommunikáltam le az igényeimet, hanem evidensnek vettem olyan dolgokat, amik az én fejemben éltek. Azt is gondolom, hogy kicsit összemostam a bábai és dúlai kompetencia határait, és hogy nekem igazából egy dúlára lett volna pluszban szükségem.

Ugyanakkor most már képzett dúlaként azt is látom, hogy nem minden bába így dolgozik, hanem igenis vannak olyanok, akik szorosabban törődnek a klienseikkel, míg mások tényleg alig-alig végeznek várandósgondozást. Ez nyilván egyéni habitustól, szimpátiától, hozzáállástól is függ, valamint attól is, hogy hány klienst vállal egyszerre egy bába. Ha nagyon sok a kliense, akkor nyilván nem tud annyi személyes figyelmet fordítani rájuk egyesével. Mindenesetre mivel a bába tapasztaltabb, mint a kliense, aki hozzám hasonlóan könnyen lehet, hogy hoz magával egy fajta naivitást az otthonszülés meg a bábák irányába, így azt gondolom, a bábák felelőssége kéne legyen az, hogy kommunikálják a kereteket, és elmondják azt, hogy ők hogyan dolgoznak. Azonkívül most, hogy már többet tudok a szülés természetéről, azt is gondolom, hogy bármennyire is inkább a dúla feladata a lelki gondoskodás, a bábának is fontos lenne alaposabban megismerkednie a kliensével, és feltérképeznie, hogy milyen lelki csomagokat cipel magával, amik potenciálisan megakaszthatják a szülés menetét, mert így tud majd hatékonyabban megoldást találni arra, ha lelki eredetű elakadás következne be a vajúdásban, valamint fontos mélyebben is beszélgetni a klienssel a szüléssel és a várandósgondozással kapcsolatos elképzeléseiről is.

Nos, ez volt az én otthonszülésem valósága. Ehhez képest mások megélése a bábai várandósgondozásról és az otthonszülésről időnként nagyon eltérő, mind pozitív, mind negatív irányba. Vannak, akik csodálatos összhangot élnek meg a kísérőikkel, mind várandósan, mind a szülés alatt, a szülésük pedig csodálatosra, felemelőre, minden szempontból megerősítőre, sőt, akár orgazmikusra sikerül, és vannak olyanok is, akiknél akár a bábák, akár a saját, akár mindkettőjük hibájából a kommunikáció nagyon félrecsúszik, az elvárások nem találkoznak, legrosszabb esetben mindez az utolsó pillanatban derül ki, és így a szülő édesanya traumát szenved, cserben hagyottságot él meg a bábák részéről, akár azért, mert a bábák mondjuk valóban nem voltak jelen a szülésnél, akár azért mert jelen voltak, de nem úgy, mint arra a szülő nő számított: nem úgy támogatták, nem úgy beszéltek hozzá, nem azt tették, mint amit az édesanya várt volna tőlük. Mert a bábák bizony a szüléskísérésük módszereiben is nagyon eltérhetnek egymástól, és szülésre készülő édesanyaként ennek fontos, hogy tudatában legyünk.

Van még egy téma, ami az otthonszülés lelki oldalához tartozik, és ami szerintem egy plusz lelki nehézsége az otthonszülésnek, pontosabban a negatívan megélt otthonszülésnek. Miért van különösen nehéz dolga annak, akinek traumatikusra sikerül az otthonszülése? Nos, azért, mert mivel az otthonszülést a társadalom nagyobbik része elítéli, ezért az otthonszülést támogató szakemberek és laikusok részéről kialakult egy olyan tendencia, hogy inkább próbálják elhallgattatni, elbagatellizálni az esetleges negatív megéléseket, mert attól félnek, hogy ha ezek visszhangot kapnak, akkor tovább romlik az otthonszülés társadalmi megítélése. Így aztán azok, akiket otthonszülés közben ért trauma, két tűz közé szorulnak. Az otthonszülésellenesek nem hallgatják meg őket, mert úgy gondolják, hogy ő akart otthon szülni, hát akkor most úgy kell neki, „minek ment oda”, az otthonszüléspártiak pedig szintén nem hallgatják meg, mert nem akarják hallani, hogy egy otthonszülés rosszul is sikerülhet – tisztelet a kivételnek, természetesen. Így az édesanya magára marad a traumájával, ami éppenséggel nem segíti a traumafeldolgozást, sőt, csak elmélyíti a szerzett sebeket.

És ezzel akkor most demonstráltam is a társadalom jelenlegi megosztottságát az otthonszülés kérdésében: vannak a teljesen elutasítók, és vannak az istenítők. És persze vannak nem végletesen gondolkodó emberek is, csak éppen ők vannak kisebbségben. Ez pedig nem könnyíti meg az otthonszülésre készülést, mert nehéz így hiteles információkhoz jutni. Aki otthonszülésre készül, annak a közeli hozzátartozói között szinte mindig van legalább egy, ha ugyan nem az összes, aki nem ért egyet a döntésével és megpróbálja lebeszélni róla, vagy akár egyenesen felháborító felelőtlenségnek és gyerekveszélyeztetőnek bélyegzi ezért, ez pedig lelkileg borzasztóan megterhelő és elbizonytalanító még úgy is, ha az ember valóban átgondolt és megalapozott döntést hozott. Egyszerűen beárnyékolja a készülődést. Jó esetben a várandós nőnek van olyan ismerőse, aki szült már otthon, és jó élményekkel gazdagodott, így tudja támogatni, de mint azt az előbb kifejtettem, ennek is megvannak a veszélyei, mert az is egy egyoldalú látásmód, hogy az otthonszülés csak jó élmény lehet.

Összességében tehát azt tudom mondani, hogy bár érzelmileg és mentálisan sok és komoly előnye lehet az otthonszülésnek, ami miatt az ember ezt választja, lehetnek hátrányai is, és a feltételezett előnyök sem feltétlenül járnak valóban vele. Elsősorban akkor nem, ha az ember nem tájékozódik eléggé, és nem egyezteti kellő pontossággal az elvárásait a választott kísérőjével, bár persze valamennyi szerepe azért a szerencsének is van. Mindenesetre ha jól tájékozódunk, akkor a mázlifaktor azért jóval kisebb. Érzelmileg ugyanúgy megvannak a nehézségei és veszélyei, mint a kórházi szülésnek. Mindkét helyszínen lehet szép és traumatikus szülésünk is. A kórházi szülés társadalmilag elfogadottabb, így otthonszülésre készülve valószínűleg több ítélkezést és kéretlen tanácsot fogunk kapni, mintha kórházban készülnénk szülni, egy esetleges nehéz szülésélmény feldolgozása pedig valószínűleg nehezebb otthonszülés esetében.

Ugyanakkor ha körültekintően választunk segítőket és sikerül kölcsönösen egyértelműen kommunikálnunk egymással, akkor az otthonszülésben rengeteg lehetőség rejlik.