Na és akkor most, hogy már minden kisebb és nagyobb mellékszereplőjéről beszéltem a születendő családnak – bár az apát nem feltétlenül nevezném mellékszereplőnek, de ez a konkrét apától is függ – , következzenek a főszereplők! Nézzük, mit is jelent anyává válni!

Ez egy kicsit sem kicsi téma, és nehéz megfogni az egyik csücskét. Pufogtathatnék olyan közhelyeket, amik amúgy igazak, mint hogy anyává válni az egyik legnagyobb öröm, és csoda, és az egyik legnagyobb kihívás, amivel csak szembetalálhatod magad nőként. De talán könnyebb megint a saját megéléseim felől megfogni a téma csücskét, és magamból kiindulni. Hogy is állok én kétgyerekes anyaként az anyasághoz? Nos, amikor engem arról kérdez valaki, hogy lesz-e harmadik gyerekem, akkor teljes őszinteséggel azt szoktam válaszolni, hogy vannak pillanataim, amikor teljesen biztos vagyok benne, hogy lesz, mert úgy szeretném ezt a csodát újra megélni, és vannak pillanataim, amikor meg abban vagyok teljesen biztos, hogy aki egynél több gyereket vállal, az mazochista, mert ugye elsőre még nem tudta, mire vállalkozik, na de többedjére…! És persze én vagyok a fő mazochista 2 gyerekkel, de akkora mazochista már csak nem leszek, hogy bevállaljak még egy harmadikat is!

De kezdem talán azzal, hogy anyává válni miért olyan csodálatos. Nos, ha kialakul a szerelem közted és a babád között – és nem feltétlenül alakul ki ez az első pillanatban: van, akivel megtörténik az első percben a „Ding” olyan Hotel Trasylvaniásan, és van, akinek hónapok vagy akár egy év is kell, különösen nehéz szülésélmény esetén – , szóval az tényleg olyan, mintha szerelembe esnél. Ráadásul minden egyes nap megtörténik újra és újra, megtörténik újult erővel. Azt érzed, hogy soha nem szerettél még így senkit és semmit ezen a világon, hogy szinte ijesztő, hogy mennyire szereted. És ez a szerelemszerű érzés egyáltalán nem plátói, nagyon is fizikai. Azt érzed, hogy hozzá akarsz érni, hogy meg akarod puszilgatni, hogy majd meg akarod enni a kis husi pofiját meg a combikáit, hogy bele akarsz szagolni a hajába, és jó mélyen beszívni az illatát, hogy minden érzékszerveddel be akarod fogadni a létezését. Ez egy érzelmileg nagyon-nagyon felfokozott állapot és eszméletlenül csodálatos megélni. A kicsi babáddal lenni az tényleg lehet olyan, mint egy oxytocincunami, ami átsöpör rajtad, és néha úgy érzed, bele is fulladsz, hogy ezzel a szintű szeretettel már alig bír el a szíved. És nem, ez az érzés nem kóros, ez teljesen normális, bár szeretném leszögezni, ha valaki nem így éli meg a kicsi gyerekes létezést, attól ő még nem lesz abnormális, számtalan oka lehet annak, hogy valaki mit és hogyan tud megélni egy adott élethelyzetben. Azonban ha te megélted ezt a fajta oxytocinmámort, akkor valószínűleg te is úgy érzed, hogy ehhez az érzéshez nem sok minden érhet fel.

Az előbb azt mondtam, hogy a kicsi babával létezés olyan tud lenni, mint egy oxytocincunami. Nos, természetesen a nagyobb gyerekét is imádhatja az ember, de ez a nagyon fizikai szeretet, ez a „megzabálom, olyan tündéri!” érzés azért idővel csökken. Legalább is az iskolás korú gyerekedet valószínűleg már kevésbé van késztetésed folyton puszilgatni, meg szagolgatni a fejét. És ez nyilván így is van jól, és természetesen ez nem jelenti azt, hogy kevésbé szereted. Ahogy nő fölfele, és egyre inkább bontakozik ki a személyisége, egyre inkább lehet vele beszélgetni, remélhetőleg mind jobban és jobban megismeritek egymást, és így mélyül el még inkább a szeretetkapcsolatotok. A hangsúlyok áthelyeződnek. Sok szempontból tényleg hasonlítható ez a folyamat a párkapcsolatban megélt szerelemhez. Kezdetben van a rózsaszín felhő, ami akár évekig is kitart, de nem tarthat örökké. És ha az elmúlik, a szerelem akkor marad meg, ha a felek mélyebben megismerik egymást, és felfedezik egymásban azokat a tulajdonságokat, amikbe szerelmesek tudnak maradni. Meggyőződésem, hogy minél jobban ismerünk valakit, annál mélyebben tudjuk szeretni, hiszen annál inkább tudjuk és értjük, hogy ki is ő valójában, és annál inkább tudjuk, hogy ki az az ember, akit szeretünk.

És ez így két bekezdésnyi szövegben elmondva nagyon egyértelmű, egyenes és sima útnak hangozhat, de a valóság az, hogy szerintem ennél az útnál kevés nehezebb út van a legtöbb nő számára, és sok-sok stresszel, kimerültséggel, kétellyel, félelemmel, küzdelemmel, önváddal, generációs minták átírni próbálásával, stb. van kikövezve. Ugyanakkor mind a szülés, mind az anyaság egy bazinagy lehetőség egyben az önismeretre, önfejlesztésre, a határaink feszegetésére és az énképünk kitágítására. A gyereked a legnagyobb tanítód – szól a mondás, és marhára igaza van. Már ha alázattal és nyitottan állunk a tanulási lehetőség elébe.

De szeretném leszögezni, az anyaság nem az egyetlen lehetőség egy nő számára, hogy teremtsen, énképet tágítson, határokat feszegessen, mélységeket és magasságokat éljen meg, stb. Ami pozitívumokat itt leírtam az anyaságról, semmiképp sem „anyaságreklám”, és nagyon nem értek egyet azzal, amikor valaki a szülőséget promózza. Meggyőződésem, hogy nem mindenkinek való az anyaság vagy épp a többgyerekes anyaság, és hogy nem jó ötlet gyerekvállalásra noszogatni olyan embereket, akik nem éreznek erre belső késztetést. Szerintem az anyává válásra az egyetlen releváns indok, ha mi magunk tiszta szívből vágyunk arra a gyerekre, anélkül, hogy bármilyen érdekünk fűződne a szülővé válásunkhoz, anélkül, hogy bármit is várnánk attól a gyerektől: pl. hogy bizonyítsunk vele valakinek, akár önmagunknak, hogy megszilárdítsuk vele a státuszunkat egy családban, hogy megtartsuk általa a párunkat, hogy beteljesíttessük a gyerekünkkel a saját beteljesületlen ambícióinkat, hogy megkapjuk érte a háromgyerekes csokot, stb. Nyilván nem ördögtől való fölvenni a háromgyerekes csokot, ha az ember amúgy is 3 gyereket akart, természetesen nem erre akartam utalni, hanem arra, hogy önmagában egy gyerek létrehozásához nem elégséges indok az, hogy anyagilag jobban járunk hárommal, mint kettővel.

A gyerekek egyébként a legtöbb esetben visszautasítják hosszútávon azt a szerepet, amit a szüleik nekik szánnak – hozzáteszem szerencsére, hisz minden embernek a saját életútját kell járnia, nem azt, amit mások, akár a szülei kitaláltak neki. Ha valaki úgy vállal gyereket, hogy elvárásokat támaszt felé, azt valószínűleg ő maga is nagyon megsínyli majd, mikor csalódik ilyen téren, de aki ennél is jobban meg fogja sínyleni, az a gyerek, aki mivel kezdetben a szülei tükrében látja magát, kudarcként fog tekinteni önmagára, ha nem sikerül hoznia az elvártakat, ha pedig sikerül, akkor örökösen ott lesz benne a kényszer, hogy fenn kell tartania a teljesítményt, mert csak akkor marad szerethető. Azt gondolom, az anyaság nehézségein csak úgy lehet jó szívvel, töretlen szeretettel és bizalommal túljutni, ha a gyereket önmagáért szeretjük és akarjuk – és időnként még így is nagyon nehéz tud lenni.

A következő részben ezekről a bizonyos nehézségekről fogok beszélni, amiken időnként mindenkinek nehéz túljutni. Mert nincs olyan, hogy az anyaság nem állít kihívások elé. Bár ezeket a kihívásokat végtelenül lehetne sorolni azt hiszem, így én a következő írásomban kifejezetten a kezdeti nehézségekre próbálok fókuszálni.