Na és akkor most, hogy már beszéltem a csodállatosságairól, nézzük, hogy mitől is olyan nehéz az anyává válás!

Kezdem azzal, hogy az abszolút ideális esetben az érkező baba egy közös döntésként tervezett és várt gyerek, akit önmagáért akarnak, nem pedig valamilyen funkciót, feladatot szánnak neki, azon kívül egy stabil, szerető párkapcsolatba érkezik, amelyben a felek már pár éve együtt vannak, túl vannak a rózsaszín ködön, már ismerik egymást, mivel volt elég idejük kettesben gyerek nélkül, szeretik és támogatják egymást minden tervükben, törekvéseikben, így a gyerekvállalásban is, a pár mindkét tagja külön-külön is érzelmileg érett, felelősségvállalásra képes személyiség, aki rendelkezik már némi önismerettel, és hatékonyan tudják egymás felé kommunikálni az érzelmeiket, szükségleteiket, a tágabb család, barátok, világ felé egy frontot alkotnak és kiállnak egymás mellett. Ja és mindketten rendelkeznek stabil egzisztenciával és külön-külön is megállnának a lábukon, vagyis egyikük sincs anyagilag függő helyzetben a másiktól. Ez lenne az abszolút ideális helyzet, ami háááát… maradjunk annyiban, hogy ritkán valósul meg így minden pontjában.

Ha csak egy-egy pont nem teljesül, a kevésbé kardinálisak közül, az még önmagában nem tragédia, max. nehezítő tényező. Például ha a pár még nincs olyan régóta együtt, korábban jött a baba, mint tervezték, az nehezítő tényező, de egyáltalán nem lehetetlen egyénenként és párkapcsolatilag is felnőni a feladathoz, ha a felekben megvan a szándék és a nyitottság egymás és a baba felé is. Ha viszont az történik például, hogy a baba érkezésének hírére a férfi dezertál a kapcsolatból, mert egy éretlen, felelősségvállalásra nem képes személy, az egy érzelmileg minden szempontból hatványozottan terhelt helyzet az anyaság küszöbén álló nőnek, és azt hiszem, nem is szorul különösebb magyarázatra a kérdés, hogy miért lesz egy ilyen helyzetben lévő kismamának kegyetlenül nehéz feladat az anyává válás, hiszen a csalódással, a cserben hagyottsággal, a gyásszal kötődik neki össze. Ha egy nőt elhagynak várandósan, vagy ha nem is hagyják el, de nem támogatja a párja, a környezete érzelmileg és mentálisan, ha nem veszik komolyan az érzelmeit, a testi érzeteit, a megéléseit, ha nem áll ki mellette a párja családdal, ismerősökkel, barátokkal vagy bárkivel szemben, akkor az egy érzelmileg nagyon nehéz, fájdalmas, terhelt helyzet egy nőnek, amihez még hozzájönnek az erőteljes hormonális változások már várandósan is, de szülés után meg pláne, és nő legyen a talpán, aki nem fog padlót és nem csúszik bele egy szülés utáni depresszióba egy ilyen vagy ehhez hasonló nehéz helyzetben.

Vannak más nehezítő tényezők is, nem csak párkapcsolatiak. Lehet például, hogy a párkapcsolat ugyan szuper, de a tágabb család nem támogató, nagyon másokat gondolnak, nagyon bele akarnak szólni mindenbe, konfliktusok élesednek ki a leendő nagyszülőkkel vagy más rokonokkal. Van olyan is, sőt, meglehetősen gyakori ez, mint ahogy arról a barátnők kapcsán már beszéltem a kettővel korábbi részben, hogy barátságok szakadnak meg a baba érkezésével. Van, hogy a nő a várandósgondozás, és/vagy a szülés alatt gyűjt be egy vagy több rossz élményt, amikor nem megfelelően bántak vele, és ez traumatikus élményként marad meg benne. Ezek mind, mind gyászfolyamatok, amiket a várandósság alatt vagy épp után kell megélni, feldolgozni, és amik mind-mind pluszban terhelik a nő érzelmi világát.

És akkor vannak még azok a nehezítő tényezők, amik nem egy vagy több másik ember függvényei, hanem hozott traumák, amik a gyerekvállalás során kiélesednek. Például egy korábban megszakadt várandósság, elvesztett baba igencsak fölnyomja a stresszfaktort várandósan, hiszen a korábbi rossz élményből kifolyólag az anya valószínűleg retteg egy újabb veszteségtől. De ha gyerekvállalástól független traumát hordoz valaki a múltjából, a várandósság, pláne a szülés, majd a gyermekágy általában azokat is felszínre dobja újra. Egy elvesztett családtag, alkoholista szülő, nehéz szülő-gyerek kapcsolat, nemi erőszak, stb. Szülés során az ember tudatalattija hirtelen sokkal hozzáférhetőbbé válik, és bizony ilyenkor fölbugyoghatnak, és föl is szoktak bugyogni a feldolgozatlan, eltemetett fájdalmak, amikkel hirtelenjében nehéz mit kezdeni.

És most, hogy megemlítettem ezeket a plusz nehezítő tényezőket, a továbbiakban igyekszem abból kiindulni, hogy a helyzet párkapcsolati szempontból ideális, a tágabb család is alapvetően nyitott és támogató, az anya nem hordoz semmi súlyos feldolgozatlan traumát, és a várandósgondozás és szülés során sem gyűjt be komolyabb traumákat. Ugyanis anyává válni még tervezett babával, ideális párkapcsolati helyzetben, támogató közegben és alapvetően jó szülésélménnyel a hátunk mögött sem feltétlenül könnyű. Hát még ezek nélkül!

Szóval mi lehet nehéz az anyaságban, ha mindenki segítőkész és támogató és minden szuper? Hát először is induljunk ki a női testből: az anyaság ugye drasztikus testi és hormonális változásokat jelent. Mindenki tudja, hogy a várandós nők a hormonális változások miatt is általában érzékenyebbekké válnak. Arról azonban már kevesebb szó esik, hogy a szülés alatt csúcsra járatott hormontermelés a szülés utáni 24 órában hirtelen a töredékére esik vissza. Mindaz a lassú és folyamatos hormonális változás, ami 9 hónap alatt megy végbe, és a szülésben csúcsosodik ki, utána pár óra alatt alakul vissza – ha nem is a szülés előtti, de mindenesetre az eddiginél egy drasztikusan alacsonyabb hormonszintű állapotba. Ehhez fogható mértékű hormonális változást a férfiak egész életükben nem tapasztalnak meg, és a nők is csak ilyenkor: szülés után. És ez a drasztikus változás természetesen hatalmas és erős érzelmekkel jár együtt. Nem véletlen az sem, hogy az első 1-2 nap eufóriája után, amit a legtöbb nő átél, általában bekövetkezik egy néhány napos érzelmi hullámvölgy, rendkívül érzékeny, sírós állapot, amit angolul baby-bluesnak neveznek. Ezen a legtöbb nő átmegy, van, akinél csak 1-2 óráig, van, akinél napokig tart, de a szülés utáni tíz napon belül elmúlik. Ha mégsem, akkor érdemes kezdődő szülés utáni depresszióra gyanakodni. Akárhogyis: a hormonszint drasztikus változásai általában erős érzelmekkel, érzékenységgel járnak együtt, és ebben az állapotunkban fokozottan sérülékenyek vagyunk, ezt a sok erős érzelmet pedig nehéz kezelni.

A hormonszint tehát hatalmasakat ingadozik, hol lassabban, hol egészen rövid idő alatt, és valami hasonló történik ilyenkor a nő testének többi részével, formáival, súlypontjával, belső szerveinek helyzetével is. A várandósság alatt a nő hasa ugye egyre nő, kerekedik, és vele együtt megnőnek általában a mellei is. Nem ritkán pár plusz zsírpárna is felkúszik, egész egyszerűen azért, mert a nő szervezete ilyenkor tápanyagraktározásra van berendezkedve, hogy a születendő babát majd legyen miből szoptatni, biztosan legyen neki elegendő táplálék, inkább kicsit több, mint kevesebb. Ez pedig a saját testképének változtatását igényli a nőtől. Mindannyiunknak van egy képünk önmagunkról: arról, hogy hogy nézünk ki, és ezt mások mennyire találják vonzónak, akár szexuálisan, akár esztétikailag. A saját testérzeteink és a kapott visszajelzések alapján besoroljuk magunkat kategóriákba, bár ezek a besorolások nem mindig tükrözik a valóságot: legtöbbször negatívabban és kritikusabban szemléljük a saját testünket, mint ahogy mások látnak minket. Akárhogy is: van egy elképzelésünk arról, hogy hogyan nézünk ki mi, és hogy mi fér bele a megjelenésünkbe, hogyan komfortos nekünk kilépni az utcára, mások vizslató tekintete elé, és hogyan nem. És ebbe a bizonyos magunkról alkotott képbe bizony alaposan bele tud zavarni, amikor a testünk rohamos ütemben elkezdi kinőni a saját kontúrjait, aztán meg szülés után visszamaradnak a lazán lógó bőr- és kötőszövetek, megspékelve a plusz zsírpárnákkal. Mivel jelen kultúránk nagyon magasra értékeli a feszes bőrt és a lapos hasat, és azt hirdeti, hogy ebben áll a szexisség, a nők többsége lelkileg nem teljesen zökkenőmentesen éli meg ezeket az erőteljes testi változásokat. Amúgy is nehéz feladat az anyalétben újra megtalálni magunkat nőként, hát még ha a saját vonzerőnket, nőiségünket a lapos hassal és a feszes bőrrel azonosítjuk!

Szintén a testi változásokhoz tartozik még a szoptatás témaköre. A szoptatás igazi oxytocingőzös örömforrás lehet, ha zökkenőmentes. Általa újra megélhetjük a babánkkal való egységet, annak az örömét és csodáját, hogy a babánkat a saját testünkből tudjuk táplálni, és mindez magától megtörténik – de tudjuk, hogy a szoptatást nem mindenki így éli meg. Aki szoptatni szeretne, de valamiért nem sikerül neki, annak ez a téma kudarccal, lelkiismeret-furdalással, önváddal kapcsolódhat össze. Vannak, akik nagyon megküzdenek a szoptatásért, mert valamilyen okból nehezített pálya nekik, mondjuk mert a baba nem jó technikával szopik, vagy épp a baba tápszeres pótlást kapott az első napokban a kórházban, és ezzel bezavartak a természetes folyamatba, vagy az édesanyának szoptatási averziója van, és hiába tudja, hogy ez lenne a jó a babájának, minden porcikája tiltakozik ellene, stb. Elég sokféle oka lehet annak, hogy valakinek miért küzdelmes a szoptatás. Ha végül sikerül a szoptatás, az persze nagy sikerélmény lehet, de addig is sok aggodalom, kétség terhelheti az anya lelkét, nem beszélve a fizikai fájdalomról, amivel pl. a nem helyes technikájú szoptatás sokszor együtt jár: kidörzsölődött, kisebesedett mellbimbókkal, amik pokolian tudnak fájni, amikor a baba vákuumot képezve rászívja magát.

Még mindig a testi változásokhoz tartozik a szülés utáni regeneráció témaköre – bár mint tudjuk, a testi és lelki változások nem elválaszthatóak egymástól. Még ha nem szenvedtünk is a szülés során nagy sérüléseket, akkor is lehet, hogy van egy kis gátrepedés, ami bizony fájhat egy darabig, sőt, egész komolyan meg is tudja keseríteni a gyermekágy első időszakát, mert eleinte sokszor még ülni sem kényelmes ezzel a sebbel. Szülés után gyakori tünet az aranyér is, ami szintén elég fájdalmas dolog, és megnehezíti az első napokat. A belső szerveink, amiket az egyre fejlődő kisbabánk alaposan kitolt a helyükről, a gyermekágyas időszakban rendeződnek vissza eredeti helyükre. A méh újra és újra összehúzódik, minél kisebbre, hogy helyet adjon a többi szervnek. Ezek eleinte egész kellemetlen utófájások formában jelentkeznek. Borzasztó fontos ilyenkor a sok pihenés, mert ez segíti elő a maradéktalan regenerációt, hogy aztán később ne származzanak ebből egészségügyi problémáink, pl. inkontinencia. Ha meg valaki császárral szült – hát ott meg aztán ennél is több és nagyobb regenerálódásra, és az ehhez szükséges pihenésre, odafigyelésre van szükség.

Az elégséges pihenés a lelki regenerációhoz is fontos, hiszen az örökös fáradtság is hozzájárul a hangulatingadozásokhoz, és nem segít kimászni a gödörből, ha épp lelkileg padlót fogtunk. Márpedig eleget pihenni egy kisbaba mellett – és ha már nagyobb gyerekeink is vannak, akkor ez fokozottan igaz – csak akkor lehet, ha kellő mennyiségű segítséget kapunk a minket körülvevő emberektől, hogy az első hetekben tényleg ne legyen gondunk semmi másra, csak a babára és a pihenésre. A kisbabák köztudottan sokszor ébrednek éjszaka, hiszen a pici gyomorkapacitásuk miatt enniük is elég gyakran kell még, és persze az idegrendszerük sem elég érett még hozzá, hogy átaludjanak egy éjszakát. Emiatt aztán a „leganyapihenésbarátabb” megoldás, ha velünk alszik a pici éjszaka, vagy egy babaöbölben mellettünk, hogy ne kelljen hozzá folyton fölkelnünk, és ha nappal is ledőlünk mi is pihenni a babával együtt, amikor szükségét érezzük. Van egy jó kis gyermekágyas mondás: „Aludj, amikor a baba alszik, és vasalj, amikor a baba vasal!” Ebben a mondásban bölcsesség van, javaslom minden gyermekágyas anyának a betartását!

A következő részben az elsősorban fizikai nehézségekről áttérek az elsősorban lelki nehézségekre.