Manapság már – szerencsére – egyre több szó esik arról, hogy az anyaság nem csak rózsaszín köd és boldogság, a gyermekágy: az anyává válás, egy új szerepbe való belehelyezkedés időszaka pedig különösen nehéz, kihívásokkal és buktatókkal teli időszak. Bár azt gondolom, az anyaság társadalmi megítélése tekintetében még mindig bőven van hova fejlődnünk, de legalább már egyértelműen kezd megindulni egy közbeszéd, és aki kinyitja a fülét, és meg akarja hallani, az meghallja, hogy anyának lenni – pláne kezdő anyának – kegyetlen nehéz tud lenni.

Az anyaságnál azonban jóval kisebb társadalmi fókuszt kap az apaság témaköre. Bár aki elkezd keresni a témában, az talál róla cikkeket, kutatásokat, azt gondolom, még mindig jóval kevesebb szó esik az apaság nehézségeiről és az apává válás kihívásairól, mint az anyáéiról – pedig meggyőződésem, hogy ez a téma nem kevésbé fontos. Egyrészt az a fajta feminista vagyok, aki a nemek egyenlőségében hisz, így nem gondolom, hogy a nők lelki egészsége előbbre való lenne a férfiakénál: azt gondolom, hogy mindkettő egyformán fontos, és a gyermekek felnövésének ugyanúgy sarkalatos pontja az apukák, mint az anyukák lelki-mentális egészsége. Másrészt az anyukák lelki-mentális egészségéhez is sokat tudnak hozzátenni a tudatos, és önmagukkal rendben lévő párjaik. Ami azt illeti, egy szülés után lelkileg megzuhant friss édesanyának egy stabil lelki támogatást nyújtó partner a világot tudja jelenteni. Márpedig egy esetleges gyermekágyi depresszióval küzdő nőt egyáltalán nem olyan könnyű stablian támogatni: erre az képes igazán, aki maga is lelkileg stabil, és képes tudatosan kezelni a saját apává alakulásának lelki nehézségeit.

Mondják, hogy egy gyermek születésekor nem csak egy kisbaba, de egy anya is születik. Azonban nem csak anya születik, hanem apa is, sőt, ami azt illeti, nagyszülői is, meg nagynéni, nagybácsi, és egy egész új család. Átrendeződnek a szerepek, az emberi kapcsolatok újrahuzalozódnak ilyenkor baba és anya „r” sugarú körzetében. Szeretnék majd egy másik írásban kitérni a nagyszülővé születésre, és az egyéb családi és nem családi kapcsolatokra is a baba körül, de most maradjunk egyelőre apánál!

Mi lehet nehéz az apává válásban? Elég sok minden. Először is a párkapcsolat érezhetően elkezd átalakulni már a várandósság alatt. A nő érzékenyebbé, érzelmileg általában könnyebben kibillenthetőbbé válik, ki jobban, ki kevésbé. Vagyis a férfira, aki érzelmileg próbálja megtartani a párját, fokozott érzelmi terhelés hárul. Lehet, és sokszor van is ennek egy fajta instabilitás érzete. Várandósság, szülés, gyermekágy alatt a párunk olyan oldalait, személyiségének olyan aspektusait van lehetőségünk megtapasztalni, amivel esetleg korábban egyáltalán nem találkoztunk. És ez lehet nagyon szép is, meg nagyon ijesztő is. Vagy akár mindkettő egyszerre.

Új témák, megfontolandó, eldöntendő feladatok, problémák lépnek be a várandósság és a közelgő szülés kapcsán. Sokszor a rövid- néha a hosszabbtávú tervek is jelentős áttervezésre szorulnak költözés, karrier, munka-magánélet időbeosztás és pénz terén, és ezek természetesen érintik a nőt is, de máshogy, és időben általában kicsit eltolva, olyan formában, hogy mikor és hogyan menjek vissza a munkahelyemre, és oda menjek-e vissza egyáltalán és ha visszamegyek, hogyan fogadnak, stb. A férfi vállát viszont hirtelen ott és akkor kezdi jobban nyomni a családfenntartás felelősségének súlya, és az otthonteremtés, amikor kiderül, hogy úton a baba vagy amikor megszületik. És ez bizony fokozott érzelmi terheléssel jár. Nem állítom, hogy ezek a gondok a nők vállát egyáltalán nem nyomják-nyomhatják jobban, az egyedülálló anyák vállát meg aztán teljes súllyal nyomják. De férfi-nő párkapcsolatban élő nőknél általában ilyenkor azért a férfi foglalkozik többet az anyagiakkal, ő kezd azon agyalni, hogy húha, akkor mostantól másfél mamuttal többet kell vadászni a családfenntartáshoz. 🙂

Ha egy pár úgy lép be a várandósságba, hogy nem vagy alig készültek rá információk beszerzésének tekintetében előre, akkor a várandóssággal, szüléssel, beszerzendő holmikkal, kisbabákkal kapcsolatos információk hegye igazi útvesztőnek tűnhet a számukra, mégpedig nem abból a kis barátságos kastélyparki labirintus fajtából, hanem valami olyasmiből, amin Harry Potter ment végig a tűz serlegében, vagyis minden második sarkon túl vár rád valami akadály, esetleg egy szörnyike. Rengeteg mindenben kell dönteni: hogy kihez, hova menjenek, hova forduljanak, kinek a tanácsát fogadják el és kiét nem, család, barátok, egészségügyi dolgozók kategóriáján belül is, hol legyen a szülés, mennyit költsenek rá, mik a szükséges és a nem szükséges beszerzendők, stb. És ezen a ponton már elkezdhetnek kijönni az esetleges vélemény- és felfogásbeli különbségek a szülőpár tagjai között, ha vannak ilyenek, bár ezek nyilván a gyermek születése után jönnek ki teljes nagyságukban. Ha ezek a különbségek nagyon markánsak és/vagy ha nincsenek kellően átbeszélve, lekommunikálva, akkor ezek bizony megterhelhetik a párkapcsolatot is. Előfordulhat, hogy mind a két fél úgy gondolja, hogy a lehető legjobbat akarja a babának, csak épp nem értenek egyet abban, hogy mi ez a bizonyos legjobb.

Általában egy első gyermek érkezésével kiéleződnek a tágabb családdal szembeni esetleges határhúzási problémák is. És ez is már a várandósság alatt elkezdődik, aztán persze a baba megszületése után csúcsosodik ki. Ha a férfi családja, különösen ha az anyukája nem jön ki jól a menyével, ha sok mindenben nem értenek egyet, és ez sajnos nem olyan ritka eset, akkor a férfi bizony 2 tűz közé szorul. És bárhogy is sikerül a határhúzás és a párja melletti kiállás feladatában helytállnia, ez érzelmileg megterhelő folyamat.

Az apákra néha Niagaraként tud rázúdulni a megnövekedett felelősség érzése – nem csak abból a szempontból, hogy hogyan tudnak minden anyagit megadni a gyermeküknek (bár ez is erősen részét képezi a megnövekedett nyomásnak) –, de abból a szempontból is, hogy hogyan tudják a lehető legjobban támogatni a párjukat a várandósság alatt és a szülésnél, hogyan tudnak ők a legjobban hozzájárulni ahhoz, hogy a párjuk és a gyermekük a legbiztonságosabb és emberileg is megfelelő ellátásban részesüljenek. Több olyan apát is ismerek, aki azon aggódott vagy épp aggódik jelenleg, hogy ő, mint laikus kísérő a szülésnél honnan tudja, hogy mikor mit tehet, minek van itt az ideje, mik az ő kompetenciahatárai, mit tud és akar vállalni.

És mindehhez még hozzájön az az új fajta felelősségérzet megjelenése is, amit első gyermeküket váró apukáknál figyeltem meg, hogy „eddig nagyjából mindegy volt, hogyan élek, de mostantól aztán nem élhetek akárhogyan, hisz példakép leszek a gyermekem számára”. Érdekes módon egyébként azt látom, hogy elsősorban egy kisfiú érkezésének a híre váltja ki a leendő apákból ezt a fajta felelősségérzetet, a kislány kevésbé, mivel ebben az esetben sokan arra gondolnak, hogy „úgyis anyától fogja tanulni a gyerek a női mintákat, meg hogy hogyan kell nőnek lenni, vagyis nem nekem kell példát mutatni”. Ez persze egy téves következtetés, hiszen a megfelelő férfiminta hasonlóan fontos egy kislánynak, mint a saját neméről kapott minta, de mégis több ízben találkoztam dúlaként ezzel a gondolatmenettel, így megemlítem.

Szintén érdekes, hogy ez a „milyen példát mutatok” fajta aggodalom így ebben a formában inkább az apáknál jön elő, bár nyilván anyáknál is előfordulhat. Mindenesetre ez a fajta felelősségnövekedés is érzelmi nyomást helyez a férfira, hiszen ez kicsit olyan „big brotheres” érzés, mintha mindig figyelné valaki minden mozdulatodat, és ha valamit rosszul csinálsz, azt bizony vissza fogod látni. És ami azt illeti, ez tulajdonképpen így is van, és ezzel meg kell tanulni együtt élni. Szerencsére ez a legtöbbeknek nem szokott gondot okozni, ezt a fajta nyomást az ember az elején érzi a legerősebben, aztán szépen hozzászokik a „kamerához”. Legfeljebb akkor jön föl újra ez a téma és tudatosul újra ez a fajta felelősség, amikor a gyerek tényleg elkezdi fölvenni valami olyan viselkedésünket vagy szófordulatunkat, amit nem feltétlenül akarnák a gyerekünkön visszalátni vagy visszahallani tőle.

Különösen akkor jön föl nagyon erősen a „milyen példát akarok mutatni lelki krízis” a leendő apáknál és anyáknál egyaránt, ha ők maguk alapvetően nem elégedettek a saját azonos nemű szülőjüktől kapott mintákkal, és úgy érzik, tudják, hogy milyen példát NEM akarnak mutatni, de azt nem, hogy milyet IGEN vagy hogy HOGYAN. Ha az ember nagyon más szülő akar lenni, mint amilyenek az ő szülei voltak, akkor egy baba érkezésének hírére általában – és hozzáteszem: jó esetben – nagyon komolyan nekiáll átgondolni, hogy mit miért és hogyan akar tenni, hogyan akar élni szülőként. Mindenesetre a nők sokszor már gyerekvállalás előtt nekiállnak ezt alaposan átgondolni, többet „játszanak” a gondolattal, hogy mi hogyan lesz, ha majd egyszer anyává válnak, a férfiak viszont ritkán álmodoznak, gondolkoznak erről, mielőtt ténylegesen előállna a helyzet, hogy hamarosan szülővé válnak, így náluk általában ez egy intenzívebb krízist jelent a szülővé válás küszöbén.

Ami még kifejezetten „apaspecifikus” nehézség, hogy mivel a férfinak nem a saját testében növekszik a gyermek, így nehezebben is kezd kötődni a gyermekéhez már a várandósság alatt. Ez sokszor még a leendő anyukáknak is nehézséget okoz, különösen eleinte, de az apáknál ez fokozottan jelen van, hisz számukra még megfoghatatlanabb az a tény, hogy a növekedő pocakban egy kisbaba van, aki az ő gyerekük. Sok férfiban merül fel aggodalom, szorongás azzal kapcsolatban, hogy nem tud még úgy kötődni a babához, ahogy a párja, és hogy fog-e tudni kötődni majd a megszületett gyermekéhez. Ez az aggodalom fokozottabb lehet akkor, ha ő maga sem tapasztalt feltétel nélküli szeretetet gyermekkorában.

És máris felsoroltam 2 oldalnyi lelki nehézséget, ami apaságra készülő férfiakat érinthet, és akkor még a baba meg sem született. Márpedig a legtöbb „bomba”, ami már a várandósság alatt hallhatóan és figyelmeztetően ketyegni kezd, a gyermekágyas időszakban robban. Ha vannak nagyon eltérő családi minták, elképzelések, amik nincsenek leegyezteteve, lekommunikálva, kívülről, tágabb családból, rokonoktól, barátoktól jövő nyomás, komolyabb kommunikációs problémák a pár tagjai között, egymás igényeinek, nézőpontjának meg nem értése, egymás hibáztatása, az általában ebben az időszakban kezd beütni igazán. Ilyenkor mindkét fél eltávolodást, szeretetlenséget, elmagányosodást élhet meg.

A férfi különösen úgy érezheti, hogy kiszorul anya és baba kettőséből, és nem kell ehhez feltétlenül infantilis léleknek lenni, aki féltékeny a babára és rossz néven veszi a párjától, hogy többet foglalkozik a babával, mint vele. Mert ilyen is van, de én most alapvetően lelkileg és mentálisan is felnőtt, őszinte szeretetre, törődésre és felelősségvállalásra képes férfiakból indulok ki. Hanem lehet ez annak a félelemnek a folytatódása, hogy nem tud majd úgy kötődni a babához, ahogy elvárná magától és ahogy szeretne. Magyarországon az apáknak szinte semmi szabadság nem jár a gyermekük születése után, így általában nagyon hamar vissza kell menniük dolgozni, a baba ellátása pedig az anyára, esetleg jó esetben más segítő családtagokra, barátokra hárul. Vagyis az apa lényegesen kevesebb időt tölt a gyermekével, így kisebb rutinra tesz szert a babával való törődésben. És amikor hazaér, és átveszi a párjától kicsit a babát, aki így estére valószínűleg már amúgy is fáradtabb, nyűgösebb, akkor könnyen lehet, hogy a baba az apjánál ordítani kezd, mint a fába szorult féreg, a férfi pedig szerzett rutin híján nem tudja megnyugtatni, nem tud mit kezdeni vele, és azt éli meg, hogy őt a gyereke nem is szereti, vagy hogy egyszerűen nem jó apa, és alkalmatlan a gyerekével való foglalkozásra. Ráadásul még a párjának sem tud segíteni, aki valószínűleg egész nap egyedül volt a babával, és kimerült. Szóval kudarcélménye lehet apaként és partnerként is, és nem tudja, mit is kezdjen ezzel. Közben pedig hiányzik neki a párja, és a vele töltött minőségi idő, ez teljesen természetes. A párkapcsolat ilyenkor bizony átalakul, más dolgok válnak fontossá, mások lesznek a prioritások, mint eddig. És ez férfiaknak és nőknek egyaránt nagyon nehéz lehet, de érzésem szerint a férfiaknak talán mégegy fokkal nehezebb, hisz bennük kevesebb hormon száguldozik ilyenkor föl és alá (bár az apákban is zajlanak ilyenkor hormonális változások, ha nem is annyira drasztikusak), és a napi munka miatt általában kevésbé vannak bevonódva a „babázósdiba”.

Az intim együttlétek száma is egy időre biztosan jelentősen lecsökken, és vannak, akiknek ez nem okoz semmiféle gondot, azonban vannak olyanok is, akiket ez jobban megvisel. És félreértés ne essék, semmilyen módon nem tartom elfogadhatónak, ha a férfi megpróbál nyomást gyakorolni a nőre ilyen szempontból és erőltetni a szexet vagy másik partnernél keresni addig a kielégülést. De van férfi, aki számára ez nagyobb kihívás, és nehezebben viseli az „éhezést”, nem azért, mert ő jobb vagy rosszabb ember, hanem egyszerűen mert a szexhez nem mindenki egyformán viszonyul. Az, hogy kinek a számára mit jelent a szex, az neveltetéstől, élettapasztalattól és személyiségtől függően is rendkívül eltérő lehet. Mindenesetre tény, hogy fontos részét képezi emberi életünknek, így nem elhanyagolható tényező.

És ott van a fáradtság is. A kisbabákhoz bizony kelni kell éjszakánként, és vannak férfiak, akik ezt simán átalusszák, míg a párjuk a babához fölkel, de vannak, akik nem, és vannak, akik segítenek ebben is, és váltva kelnek a babához, hogy az anya is pihenhessen kicsit. És egy-egy nehezebb éjszaka után bizony kihívás lehet másnap helytállni a munkahelyen.

Végezetül megemlítem azt, amit magamtól nem is jutott eszembe leírni, de kommentelő édesanyák felhívták rá a figyelmemet, és igazuk van: az apává válás kihívásainak való megfelelést nagyban megnehezíti a társadalmi hozzáállás az apasághoz, sőt, gyakran a rokonok, a tágabb család, barátok hozzáállása is. Sok olyan dolog van, amiről a társadalom jó része úgy gondolja, hogy ez nem az apa dolga, sőt, egyenesen férfiatlannak tartja, ha az apuka például pelenkázza a kicsi gyerekét, ha altatja vagy urambocsá ha felköti hordozókendőbe. Nevetségesnek, lenéznivalónak, de legalább is furának tartja, ha énekelni próbál a gyerekének, ha megcsinálja a kislánya haját vagy ha egyáltalán a pénz és az otthon előteremtésén kívül bármi más módon részt próbál venni a gyereke nevelésében. Ha pedig az apának lelki nehézségei adódnak az apaszerepben való helytállásban, akkor értetlenül állnak előtte, mert egyrészt „Miért próbál egyáltalán úgy csinálni, mintha ő lenne az anyuka?”, másrészt a férfi meg a lelki nehézség két fogalma sokak számára már önmagában összeegyeztethetetlen. Mert ugye a kisfiúk nem sírnak, a férfiaknak meg nincsenek lelki nehézségeik. Ha meg mégis van, akkor az meg milyen férfi ugyebár?! És itt ezen a ponton bekapcsolódik, bekapcsolódhat a szégyenérzet, ami meg aztán végképp nem segíti az érzelmi nehézségek kezelését.

A következő részben beszélni fogok egy kicsit a nagyszülővé válásról.