Az előző két részben az apává válás és a nagyszülővé válás nehézségeit vettem sorra, és ígértem, hogy egyéb családtagokra is sort kerítek. A most következő írásomban kifejezetten a nagynénikre fogok fókuszálni, azonban a leírtak jó része nagyon jól ráilleszthető egy barátnőre is vagy más közelebbi vagy épp távolabbi rokonra, aki jelentősebb szerepet vállal az életünkben.

De mi is lehet nehéz a nagynénivé válásban? Hiszen a nagynéniket általában tényleg nem terheli semmi felelősség a születendő gyermekkel kapcsolatban, ha a szülők elvárják a segítséget, azt leginkább a nagyszülőktől várják.

Ami először eszembe jut, az a féltékenység, irigység. Van az a szituáció, amikor mi már nagyon és/vagy régóta vágyunk gyerekre vagy legalábbis már erősen benne van a gondolatainkban a gyerekvállalás, de a testvérünknek előbb születik gyereke, mint nekünk. Ez főleg lánytestvérek között tudhat rossz érzéseket, féltékenységet, irigységet, teljesítménykényszert generálni, bár biztos fiú-fiú vagy fiú-lány testvérpáros között sem példátlan.

Ami még szintén gyakori, legalábbis amennyire én látom, hogy egy még gyerek nélküli nő nem is a fiútestvérére, hanem annak párjára féltékeny, ha nekik születik előbb gyerekük. Sőt, olyat is láttam már, hogy valaki a férje fiútestvérének a párjára volt féltékeny ugyanezért. Ami egyrészt nevetségesnek hathat kívülről, másrészt ha az ember gyerekre vágyik, és a vágyott gyerek nem érkezik meg X időn belül, az borzasztó érzés tud lenni. Hónapról hónapra reménykedés és keserű csalódás váltogatják egymást ciklikusan, az ember elkezd kételkedni a saját testében, a saját képességeiben, esetleg még a saját nőiességét is megkérdőjelezi, sőt, akár az életcéljait, a jövőképét is… ideg- és lélekőrlő tud lenni a gyerekre várakozás. És akkor egyszer csak a testvéred bejelenti, hogy babát várnak a párjával. Hát ez bizony felérhet egy arculcsapással. Bár természetesen a testvérünk nem az alapján hozza meg a gyerekvállalással kapcsolatos döntéseit, hogy a mi lelkünket kímélje, és ez így van jól, és valószínűleg nem is azért vállal gyereket, hogy velünk kiszúrjon, de ettől még semmivel sem kevésbé borzasztó érzés, ha a vágyott gyerek nem hozzánk érkezik először, hanem a testvérünkhöz. Pláne, ha a testvérünkhöz már a többedik gyerek érkezik, nekünk meg még egy gyereket sem sikerült „összehozni”. És még inkább pláne, ha a testvérkapcsolatunkat már alapból is jellemzi egyfajta versengés. De ha nem jellemzi, ez akkor is fájdalmas lehet: látni, hogy hogyan növekszik a pocakja, amire mi is vágyunk, aztán látni a kicsi babájával.

Egy ilyen helyzetnek megvan az a veszélye, hogy a testvérkapcsolat rovására megy, már ha volt korábban érdemi testvérkapcsolat. Ha a leendő nagynéni kimutatja, hogy nem örül, hogy féltékeny, az meg a gyermeket váró testvérnek esik borzasztó rosszul, hogy valaki nem fogadja örömmel az ő kincse érkezését a családból. Előfordulhat, hogy a leendő nagynéni ezek után kevesebbet kontaktol a testvérével, pláne miután a baba megszületett, mert fáj neki látnia a testvére örömét a babával, és /vagy nem akarja a testvére örömét rontani, ha úgy érzi, nem tud kellően jó képet vágni a testvére babájához. És ez a kicsi babájával otthon lévő testvérnek meg lehet, hogy borzasztó rosszul esik, hogy a testvére felé se néz, elhanyagolja őt, sőt, egyenesen úgy érezteti, hogy hibáztatva van, amiért gyermeket vállalt. Lehet, hogy az első negatív reakció után maga a gyermeket váró testvér az, aki nem szeretné, hogy a másik találkozzon vele és a babájával. Egy ilyen konfliktus sajnos nagyon el tud távolítani 2 testvért egymástól.

Féltékenység, versengés úgy is fellépet, ha már nekünk magunknak is van gyerekünk, és így születik a testvérünknek gyereke. Fölléphet a mi részünkről, a testvérünk részéről, vagy akár kölcsönösen is, pláne, ha amúgy sem szokatlan számunkra a versengés, hogy egymáshoz mérjük magunkat. Rosszabb esetben a szüleink priorizáltak valamelyikünket, bezzeggyereket csináltak belőlünk vagy a testvérünkből, az anyaság pedig csak egy újabb életterület, amin a testvérek összemérhetik magukat, vagy amin az újdonsült nagyszülők összemérhetik a szülővé vált gyerekeiket. De nem kell ehhez szülői priorizálás, anélkül is felléphet versengés a testvérek között. Kinek a gyereke indult el előbb, kié beszélt előbb, kié lett előbb szobatiszta, kinek szebb, ügyesebb, okosabb, jól neveltebb a gyereke, stb. Az újdonsült és bizonytalan anyák amúgy is hajlamosak más anyákhoz mérni magukat és a gyereküket, ami valamilyen szinten természetes, mert ha nem sokat tudnak az anyaságról vagy a gyerekek fejlődéséről, akkor egyszerűen így mérik föl, hogy ők maguk, és a gyerekük fejlődése beleesik-e a „még normális” kategóriába. A testvér és a gyereke pedig kéznél van, hogy hozzá mérjük magunkat és a gyerekünket. De ez a versengés már egész korán, a várandósság ideje alatt is felléphet, pl. hogy ki hány kilót szedett fel és aztán azt hogy sikerült leadnia szülés után, ki hogyan akart és aztán ahhoz képest hogyan tudott szülni, kinek hogy sikerült a szoptatás, stb. Elég szomorú, ha ilyesmi versengés tárgyát képezi, de bizony megeshet.

Összességében azt gondolom, hogy a mi folyamataink más anyákhoz mérése és a gyerekünk más gyerekekhez mérése rendkívül mérgező tud lenni mind a saját önbizalmunkra, mind azzal az emberrel való kapcsolatunkra, akihez rendszeresen méricskélünk vagy aki rendszeresen hozzánk méri magát vagy a gyerekünkhöz a gyerekét – legyen az testvér, más rokon, barát, ismerős. Ugyanakkor teljességgel megértem, mivel azt gondolom, nagyon magabiztosnak kell lenni nőként és anyaként is ahhoz, hogy egyszer se essünk bele ebbe a hibába, és kezdő anyaként kevés európai kultúrában élő nő ennyire magabiztos. Ha már tudatosak vagyunk a méricskélés hatásairól az életünkben, és próbáljuk leépíteni, az szerintem már egy jó kezdet.

De természetesen és szerencsére van sok olyan helyzet, amikor a testvérek őszintén örülnek egymás szülővé válásának, és a család bővülése csak szorosabbra fűzi kettejük kötelékét. Hozzáteszem, igaz lehet ez akkor is, ha a két testvér között féltékenység lép fel, hisz ezen sem lehetetlen szerencsére túljutni, és minden közösen megoldott konfliktustól erősödik egy kapcsolat.

Ami még konfliktus forrása lehet ilyenkor két testvér között, az az, ha a testvérpár tagjai többé vagy kevésbé eltérő nézeteket vallanak várandóssággal, szüléssel, gyermekággyal, gyerekneveléssel kapcsolatos kérdésekről. Illetve ez leginkább akkor okoz gondot, ha a testvérek nem viszonyulnak elfogadóan egymás eltérő értékrendjéhez, és nem bírják megállni, hogy ilyen téren kéretlen tanácsokkal traktálják egymást vagy esetleg ne vegyék figyelembe a másik által felállított szabályokat, határokat. Például ha az egyik testvér programcsászárt szeretne, a másik meg természetes szülés párti, és mindenáron rá akarja erőltetni a testvérére a természetes szülést, mondván, hogy a császárral nem tesz jót magának és a babájának. De ugyanez másik irányba is megtörténhet, sőt ebben a felállásban még drasztikusabb: amikor az egyik testvér otthonszülést tervez, a másik pedig a medikalizált környezetben hisz, és egyenesen gyerekveszélyeztetéssel vádolhatja a testvérét a tervei miatt. Természetesen nem arról van szó, hogy ne lehetne edukálni valakit pl. a császármetszés hatásairól, ha nyitott rá, azonban ha nem nyitott rá, nem kér a tanácsainkból, akkor a kéretlen tanácsokkal csak a kettőnk közötti feszültséget fokozzuk. Ugyanígy igaz ez az otthonszülésre vagy bármi más várandóssággal, szüléssel, gyerekkel kapcsolatos döntésre: lehet egyet nem érteni, de ha a szülőpár egyértelművé teszi, hogy nem kérnek véleményeket és tanácsokat, hanem így döntöttek és kész… nos, akkor minden további kéretlen tanács csak azt az érzést fogja kelteni a szülőpárban, hogy az adott személy nem áll mellettük, és nem támogatja őket.

Kicsit későbbi példa, de szintén nagyon tipikus, amikor az egyik testvér úgy neveli a gyerekeit, hogy zéró képernyő van vagy legalábbis a képernyőidő is erősen korlátozott, meg az is, hogy mit nézhet a gyerek, a másik testvérnél meg háttérzajnak megy a tévé. Mindkét oldalról előfordulhat, hogy nem fogadják el egymás nevelési módszerét, kéretlen megjegyzéseket tesznek egymásnak, rosszabb esetben a gyerekek előtt is kritizálják egymást. Ha pedig a tévézős testvér nem tartja tiszteletben a másik értékrendjét, és nem kapcsolja ki a tévét, mikor a testvére látogatóba jön a gyerekével, akkor az egymás látogatása nyilvánvalóan meg fog ritkulni vagy akár teljesen megszűnni.

Mint már az elején is utaltam rá, mindez ugyanúgy igaz lehet akkor is, ha nem a testvérünkről, hanem például egy jó barátnőnkről van szó. Könnyen lehet, hogy a barátnőnktől el is várjuk, jobban, mint a testvérünktől várnánk, hogy álljon mellettünk, lelkizzen velünk sokat, és jöjjön segíteni is nekünk a szülés után. És ilyen módon bizony sok barátság lazul vagy szakad meg, amikor a barát bármilyen okból nem tud vagy akar megfelelni a kimondott vagy kimondatlan elvárásoknak, esetleg nincs is tisztában a felé támasztott elvárásokkal, az újdonsült édesanya pedig, aki a szülés után sok esetben megtapasztalja a magányt és az élet folyamából, a társadalomból való kiesettség érzését, cserben hagyottságot él meg a barátai részéről (is) és csalódik bennük. Nem mindig könnyű dolog ilyenkor barátnak sem lenni, pláne, ha nekünk magunknak még nincs gyerekünk, és más okokból sem ismerjük testközelből, hogy friss anyának lenni mit is jelent, így az anyává vált barátnőnk problémái, megélései teljesen idegenek lesznek nekünk. És vannak emberek, akik elég nyitottak és empatikusak ahhoz, hogy ilyenkor valóban kinyissák a fülüket és szemüket a barátnőjük nehézségei előtt, és mellé álljanak, de nem minden barát alkalmas erre vagy épp áll készen erre.

A következő részben a nagytestvérré válás nehézségével tervezek kicsit foglalkozni. Bár ez egy olyan téma, amivel már sokan és sokat foglalkoztak, nem szeretném a világra készülődő baba testvérét, testvéreit sem kihagyni a „család születik” sorozatból.