Az előző részben az apává válás nehézségeiről beszéltem, ebben a részben pedig a nagyszülővé válás nehézségeivel folytatom.

Nos, ha az apává válás témakörére, nehézségeire igaz volt, hogy nem kap társadalmi fókuszt, akkor a nagyszülővé válás nehézségeire szerintem ez még inkább igaz. Mert ugye (társadalmi)fókuszban első helyen áll a baba, másodikon az anya, harmadikon az apa. No de a nagyszülők… hát ők már leszorultak a dobogóról. És nyilván ez valamilyen szinten így is van jól, nem nekik kell kapni az elsődleges fókuszt. Ugyanakkor nagyszülővé válni sem feltétlenül könnyű, és minden, ami lelkileg nehéz, arról szerintem fontos beszélni, és fontos társadalmi fókuszba állítani. Különben még a végén az adott nehézséget megélő emberek azt találják hinni, hogy egyedül vannak az érzéseikkel ezen a kerek világon!

Szóval mi is lehet nehéz a nagyszülővé válásban? Hát itt is több minden. Először is vannak emberek, akik már borzasztóan készülnek a nagyszülőségre, sőt, ők maguk nyüstölik a gyerekeiket, célozgatnak nekik folyamatosan, hogy jöhetne már az az unoka, de tényleg… és ennek a hozzáállásnak is megvannak a nehézségei, de most elsőként nem őróluk szeretnék beszélni, hanem a másik végletről: akik abszolút nem készültek még rá, hogy nagyszülővé váljanak, és nem is számítottak rá. A szülővé válás legalább egy tervezhető dolog, legalábbis elméletileg, viszont az, hogy nagyszülővé válunk-e vagy sem, és ha igen, akkor mikor, az abszolút nincs a mi irányításunk alatt. A gyerekeink jó esetben nem a mi nagyszülőséghez való viszonyunk alapján fognak döntést hozni arról, hogy mikor érzik alkalmasnak egy új családtag érkezését az életükbe. Hozzáteszem, ezt a tényt mindkét végletnek nagyon nehéz lehet elfogadni: azoknak is, akik nagyon vágynak unokára, meg azoknak is, akik egyáltalán nem.

Önmagában az, hogy a gyerekeink családot alapítanak, az a rólunk való leszakadásuknak egy új foka. Ahogy állandó párt találnak maguknak, új, csak rájuk jellemző szokásokat alakítanak ki a párjukkal közösen, és ez a „saját szokások képzése” még eszkalálódik, amikor megérkezik az első gyerek. Szülőként nehéz elfogadni azt, hogy egyre kevesebb a direkt befolyásunk a gyerekünk életére és döntéseire, a gyerekvállalás pedig az egyik legnagyobb döntés, amit csak hozhatnak, ráadásul ez egy olyan döntés, ami a mi életünket is nagyban érinti.

Ha valaki nem örül az unoka érkezésének, annak több oka is lehet. Elképzelhető, hogy a gyerekét, és/vagy a születendő unokáját félti, mert úgy látja/érzi: túl korán érkezett a baba, a gyereke vagy a párja vagy egyszerűen csak a párkapcsolatuk nem áll még készen egy kisbabára. Lehet, hogy a baba nem is párkapcsolatba érkezik vagy épp egy olyan párkapcsolatba, amit a leendő nagyszülő rossznak ítél. Lehet, hogy a menyét/vejét nem tartja megfelelő párnak vagy épp alkalmasnak az unokája nevelésére. Most hogy ez a félelem mennyire reális és megalapozott a konkrét esetben, az egy más kérdés. Lehet egy ember vagy egy pár valóban diszfunkcionális és kevéssé alkalmas a gyereknevelésre, és természetesen lehet a leendő nagyszülő is merev, szűk látókörű, kekeckedő, ítélkező, stb. aki ott is hibát vél felfedezni, ahol nincsen. De nekem szerencsére nem feladatom most ítéletet mondani egy konkrét esetről, én most szigorúan az érzésekről beszélek, amik fölléphetnek egy leendő nagyszülőben. Mindenesetre akár megalapozott a kritika, akár nem, a gyerekeinknek is joguk van elkövetni a saját hibáikat szülőként, mint ahogy mi is elkövettük a magunkéit. Nagyszülőként meg kell tanulnunk elfogadni az ő döntéseiket, módszereiket, teljes szülői felelősségüket a gyerekneveléssel kapcsolatban akkor is, ha nem értünk egyet velük, sőt, még akkor is, ha meggyőződésünk, hogy itt és most rontják el az unokánkat teljesen – nyilván kivételt képez az az eset, ha a szülők bántalmazzák a gyereküket. És ha tényleg úgy érezzük esetleg, hogy mindent rosszul csinálnak és elrontanak, akkor kegyetlen nehéz lehet elfogadni, hogy nekünk ebbe semmi beleszólásunk, és minden hozzászólásunkkal csak ártunk, és a gyerekünket idegenítjük el magunktól.

Szóval lehet, hogy a szülő, aki hamarosan nagyszülővé válik a gyerekét és/vagy az unokáját félti, és ezért nem fogadja a hírt kitörő lelkesedéssel. De az is lehet, hogy kifejezetten saját maga miatt nem örül. Lehet, hogy egyszerűen túl fiatalnak érzi magát, és úgy érzi, a nagyszülő szerep öregebbé teszi őt. Találkoztam már ilyennel. Első hallásra van, akinek talán ez nevetségesnek tűnhet, ugyanakkor a kultúránk fiatalságközpontú és „fiatalságistenítő”, a nagyszülőség pedig egyértelműen társítva van az idős korral, függetlenül attól, hogy hány éves korában következik ez be valakinek. És előfordulhat, hogy valakinek nehezére esik beépíteni az énképébe, hogy ő már „harmadik generációsnak” számít, hiszen most már nem egy, de két fiatalabb generáció is van nála a saját vérvonalán belül. Az öregedés érzete nem feltétlenül lineáris, és az első unoka érkezésének hírére bizony érezhetjük úgy magunkat, mintha egy jó nagy és magas fokot léptünk volna előre a korlépcsőn.

Az is lehet, hogy úgy érezzük, nem vagyunk épp olyan életszakaszban, amelyben igazán lehetőségünk lenne megélni a nagyszülőségünket úgy, ahogy azt mi elképzeljük vagy ahogy azt a gyerekünk elvárná tőlünk esetleg. Mindannyiunkban él egy kép arról, hogy milyenek a nagyszülők, milyen egy nagymama, milyen egy nagypapa. A legtöbbünkben arról is van egy határozott kép, hogy milyen egy „jó” nagymama/nagypapa vagy hogy mi milyen nagymamák/nagypapák szeretnénk lenni. És lehet, hogy a bennünk élő kép a szerepünkről nagyszülőként tényleg nem túl összeegyeztethető a pillanatnyi élethelyzetünkkel. Lehet, hogy nagyon aktív nagyszülőként képzeljük el magunkat, aki hozza-viszi az unokáját ide-oda meg folyton sütiket süt neki – csak éppen még nem vagyunk nyugdíjasok, hiszen a nyugdíj korhatár igencsak kitolódott mostanában. Sőt, lehet, hogy két állásban dolgozunk, hogy biztosítani tudjuk magunknak az életszínvonalat, amiben élni szeretnénk. De az is lehet, hogy mondjuk eléggé széthúztuk időben a gyerekvállalást, a legkisebb gyerekünk még föl se nőtt teljesen, most kezdenénk érezni, hogy talán végre újra van egy kis egyéni szabadságunk… és akkor megérkezik az első unoka. És lehet, hogy el is várják tőlünk, hogy jöjjünk aktívan segíteni, de az is lehet, hogy csak mi várnánk el magunktól, de ez az önmagunk felé támasztott elvárás konfliktusba kerül a vággyal, hogy végre élhessük már egy kicsit szabadabban és kevesebb kötöttséggel az életünket.

Olyan is előfordul, hogy a leendő nagymama féltékeny a lányára. Ha ez történik, az sokszor nem a lány anyává válásával kezdődik, hanem már előbb, amikor a lány nőiesedni kezd, de mindenesetre az anyává válás is lehet egy ilyen féltékenységnek katalizátora. Egy nőnek nehéz lehet megélnie azt is, hogy ő maga már nincs termékeny periódusban vagy más okból nem szülhet több gyereket. Sokan vannak, akiknek ez egy gyászfolyamat. Pláne ha a saját nőiességüket is társítják a gyerekszülés képességével, de enélkül is fájó lehet a tudat, hogy nekünk már nem lesz több gyerekünk, és érezhetünk féltékenységet a lányunk felé, aki az első babáját várja. Sajnos ez egy olyan érzés, amit a legtöbbször magának sem mer bevallani egy nő, mert szégyellni valónak tartja, pedig az érzelmek sosem szégyellni valóak. Az már más kérdés, hogy milyen cselekedetekre, viselkedésre ösztönöznek, és hogy engedjük-e, hogy ez az érzés közénk és a lányunk közé álljon.

Legoptimálisabban persze örömmel fogadjuk, hogy úton az unoka. Sőt, lehet, hogy kitörő örömmel, hiszen erre vártunk már évek óta. Ebben az esetben pedig nehezünkre eshet elfogadni, ha a szülőpár elkezdi velük szemben meghúzni a határokat. Hiszen aaannyira szeretnénk részt venni mindenben, ami a kicsi unokánkkal kapcsolatos! Csakhogy a szülőpárnak bizony joga van azt mondani, hogy ebben és ebben elfogadjuk a segítséget, ezt meg ezt viszont mi szeretnénk intézni teljesen, és amiben elfogadjuk a segítséget, abban se mindegy, hogy hogyan. Pl.: rendben, vehettek babaruhákat, csak kérlek, ne csupa rózsaszínt, mert nem szeretnénk hercegnőnek öltöztetni! Nagyszülőként nehéz lehet azt is megérteni, elfogadni, hogy a gyerekünknek vagy a párjának nem biztos, hogy ugyanaz a segítség, mint ami nekünk az lenne, mert hiába csináljuk meg helyettük a házimunkát, ha az újdonsült anya arra vágyik, hogy végre csinálhasson valami mást is a babázáson kívül, vagyis ő végezhesse a házimunkát egy kicsit. Neki nyilvánvalóan az lenne a segítség, ha a babát vennék át tőle néhanapján. De lehet ennek a fordítottja is: hiába vesszük át tőle a babát, hogy tessék, frissülj fel egy kicsit valami más tevékenységgel, ha ő a babájával szeretne foglalkozni, amíg valaki más segít a házimunkában. Ha nem kérdezzük meg, hogy hogyan, miben segítsünk, csak tesszük, amit mi az ő helyében szívesen vennénk, akkor jobb esetben a gyerekünk vagy a párja megpróbál nekünk szólni, határokat húzni. Ilyenkor nagyszülőként esetleg azt élhetjük meg, hogy bennünk buzog a jó szándék, és a lehető legjobbat szeretnénk a babának, de visszautasítják. Ha valaki egyébként is főleg az ajándékokon vagy a szívességeken keresztül tudja kifejezni a szeretetét, akkor ilyen esetben érezheti úgy, hogy a szeretetét utasították vissza. És a legtöbb esetben persze szó sincs ilyesmiről, de mint tudjuk, az érzések nem mindig logikusak, pontosabban nem a racionalitás, hanem egy sajátos belső logika mentén működnek, ami egy egész emberi élet tapasztalatai, megélései, berögződései, érzelmi lenyomatai mentén alakultak ki.

Hasonló lehet a helyzet akkor is, ha az édesanya a szóbeli „segítséget”, utasítja vissza, vagyis ha a nagyszülő próbálja megmondani a szülőknek, hogy szerinte mit kéne csinálniuk ahhoz, hogy a baba ne sírjon, jobban aludjon, jobban egyen, stb. A friss szülők ezt a szülői kompetenciájuk megkérdőjelezéseként élhetik meg, a nagyszülő pedig szintén úgy, hogy visszautasították a segítségét és kritizálják, nem fogadják el őt nagyszülőként, hiszen a tanácsait semmibe veszik. Egy, a cikkem alatt facebookon kommentelő édesanya nagyon fontos dolgot fogalmazott meg ezzel kapcsolatban: attól, hogy nagyszülővé válunk, nem szűnünk meg szülőnek lenni, sőt, szülők előbb voltunk, mint nagyszülők. Vagyis szülőként elsősorban a gyerekünket kell szeressük, támogassuk ahhoz, hogy jó szülőnek érezhesse magát, és a nagyszülőségünk csak ez után következik! Persze ha valaki már szülőként is úgy próbálta „motiválni” a gyerekét, hogy folyton felhívta a figyelmét a hibáira, meg hogy mit csinál rosszul, akkor ezen valószínűleg nagyszülőként sem fog változtatni, de talán vannak olyanok is, akik a fókuszukat ily módon átrendezve valóban másképp tudnak állni a a saját nagyszülőségükhöz, mint ahogy anno a szülőségükhöz álltak.

Akárhogy is, amikor a szülőpár jelentősen máshogy akar hozzálátni a gyerekneveléshez, mint ahogy azt a szüleik tették, az erősen nehezített pálya. És persze van, hogy a gyerekek valóban hibáztatják a szüleiket azért, ahogyan őket nevelték, de egyáltalán nem feltétlenül. Sok esetben egyszerűen csak olvastak/láttak/hallottak új dolgokat, eszméket, amik tetszenek nekik, és amiket értelmesnek, használhatónak tartanak, és szeretnék beépíteni ezeket a saját gyakorlatukba, és egyáltalán nem szánják ezt kritikának a szüleik felé. És a legtöbb esetben ezt a leendő nagyszülők mégiscsak annak veszik, azon a logikai alapon, hogy „Ha te máshogy akarod csinálni, mint ahogy én csináltam, akkor biztos nem vagy elégedett azzal, ahogy én csináltam, ergo szerinted én rosszul csináltam.” Ez egy logikus következtetésnek tűnhet, de nem minden esetben helytálló. Lehet ugyanis, hogy valaki úgy gondolja: „Az én szüleim is jól csinálták, jól neveltek engem, de mióta én fölnőttem, azóta sokat változott a világ, új tudományos álláspontok vannak, én pedig haladni akarok a korral.”

Mindenesetre ha a nagyszülővé válás küszöbén állunk vagy esetleg már nagyszülővé is váltunk, és azt tapasztaljuk, hogy a gyerekeink nagyon máshogy intézik a dolgaikat szülőként, mint ahogy mi tettük, az önvizsgálatra, és a saját cselekedeteink, gyermeknevelési módszereink átgondolására, újraértékelésére ösztönözhet minket, már ha önelemző, önvizsgálatra hajlamos emberek vagyunk. Ha meg nem vagyunk azok, és nem vagyunk hajlandóak górcső alá venni és újraértékelni régebbi cselekedeteinket, akkor meg sértődésre ösztönöz minket. De akár így, akár úgy, ez a folyamat érzelmileg megterhelő nagyszülőként. A sértődés veszekedéshez, elidegenedéshez, a gyerekeinkkel való kapcsolatunk megromlásához vezethet, ha pedig önvizsgálatot tartunk, és úgy találjuk, hogy tényleg csinálhattuk volna másképp és jobban is, az megbánáshoz, akár lelkiismeret-furdaláshoz vezethet. Jobb esetben nem haragszunk magunkra, ha úgy találjuk, hogy akkori önmagunkhoz képest, akkori tudásunkkal a legjobbat nyújtottuk szülőként, egyszerűen csak elismerjük hibáinkat, és örülünk, hogy a gyerekünk van olyan tudatos, felvilágosult és felelősségteljes, hogy változtatni próbál a rossz mintákon.

Véleményem szerint különösen a fiús anyák vannak nehéz helyzetben abból a szempontból, hogy általában nem a férfi a kisbabák elsődleges gondozója. Vagyis az unokánkat, akinek valószínűleg a legjobbat szeretnénk, elsődlegesen egy olyan ember fogja gondozni, akit nem mi neveltünk, és így nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem az általunk továbbörökíteni próbált minták, értékek mentén gondoskodik majd az unokánkról. És ezt bizony nehéz lehet megélni, függetlenül attól, hogy „kinek van igaza”, vagyis hogy milyen hozzáállással, viselkedéssel, gyakorlattal teszünk jobbat a gyereknek. Nehezítő tényező lehet még, hogy a fiús anyák sokszor még egy fajta féltékenységet is megélnek a menyükkel szemben, aki átvette tőlük a fiuk életében az első számú nő szerepét, és ez nem könnyíti meg a tisztánlátást a friss édesanya gyermeknevelési képességeit illetően.

Akárhogy is fogadjuk, az unoka érkezése mindenképpen megváltoztatja, újrahuzalozza a szülővé váló gyerekünkkel és a párjával való kapcsolatunkat, és ez érzelmileg megterhelő, elbizonytalanító lehet. A gyerekünk és a párja is újrahúzzák ilyenkor a határaikat velünk szemben is, és nekünk is meg kell húznunk velük szemben a magunkét, hiszen az is előfordulhat, hogy a gyerekünk természetesnek vesz és elvár egy olyan, akár napi szintű nagyszülői jelenlétet, amit mi nem tudunk vagy akarunk megoldani. Bár ennek ellentétje, a túlzott, határokat nem tartó nagyszülői jelenlét valószínűleg gyakoribb, azért erre is van példa.

Azt gondolom, mindez a lelki nehézség feldolgozható, amennyiben megvan a nyitottság és a szándék egymás megértésére mindegyik fél részéről. Sajnos ez azonban nem mindig van meg. Segítség lehet, ha az embernek lehetősége van megosztani az érzéseit, gondolatait más nagyszülőkkel, vagyis ha sorstársakat talál. Ennek azonban megvan az a veszélye, hogy egymás nézőpontját erősítik ahelyett, sikerülne meglátniuk, megérteniük a gyerekeik nézőpontját, így továbbra sem tudják, hogyan közeledhetnének jól és hogyan oldhatnák fel a konfliktusaikat. Szerencsésebb esetben viszont segíteni tudnak egymásnak. Létezik már nagyszülő érzékenyítő képzés is, ha valaki nagyon eltökélt, hogy saját nehézségei és kommunikációs korlátai ellenére szeretne olyan nagyszülővé válni, amilyenre a gyerekének és az unokájának szüksége van. Az biztos, hogy a jelenleg nagyszülővé váló generációnak nincs könnyű dolga, hiszen a világ most sokkal rohamosabb ütemben változik, mint régebben, és igaz ez a szüléssel, csecsemőgondozással, gyerekneveléssel kapcsolatos elvekre is. Vagyis most talán nagyobb a valószínűsége, hogy a gyerekünk drasztikusan akarjon változtatni a módszereiben hozzánk képest, mint valaha, és ezt nehéz lehet feldolgozni, de annál fontosabb, hiszen bármennyire is nem úgy érezzük néha, a gyerekeinknek és az unokáinknak is hatalmas szüksége van a támogatásunkra!

A következő részben még más rokonokat, esetleg barátokat is sorra veszek.