Nagytestvérré válni nem könnyű, ezt sokan még saját tapasztalatból is tudjuk, vagy éppen közvetetten, de mégis nagyon közelről: a saját nagyobb gyerekünk reakcióin keresztül. Ez egy olyan téma amiről már sokan és sokat beszéltek, kutatók, pszichológusok, nálam sokkal nagyobb szakértők. Nem állítom, hogy újat fogok tudni mondani ebben a témában, ezzel együtt nem szeretném kihagyni a #családszületik sorozatomból a nagytesókat se, mert nélkülük nem lenne teljes.

Szóval mi az, ami olyan nagyon nehéz a nagytestvérré válásban? Nos, a nagytesóvá válás természetesen már ott elkezdődik, amikor a gyerek megtudja, hogy úton a kistestvére. És ilyenkor szerintem a legnehezebb a kétségek, a bizonytalanság. Ugyanis a nagytestvér is kicsit úgy van vele, mint az anya: az anya is bármennyire is készül a babára, és próbálja elképzelni, hogy milyen lesz majd karjában tartani a kisbabáját, egészen addig nem tudja, nem is tudhatja, hogy milyen lesz anyának lenni, amíg meg nem történik, amíg valóban a karjában nem tartja a kisbabát. Ettől persze fontos a felkészülés, és sokat segít, de akkor is: egészen addig, amíg valósággá nem válik, a kisbaba érkezése valahogy megfoghatatlan marad, akár egyenesen szürreálisnak tűnhet még az anya számára is. Na és ha még az anya is így érezhet, aki a saját testében érzi növekedni a kisbabát, akkor ugye mit szóljon apa, vagy pláne egy leendő nagytesó? És persze ha nem nagyon kicsi, akkor érti, hogy az új családtag nagyjából milyen változásokat fog hozni az ő életében, de akkor is más ezt hallani, ezen gondolkozni előre, és más ezt megélni.

Az én nagyobbik gyerekemmel például, aki már majdnem hat évesen lett nagytestvér, sokat készültünk a kicsi születésére, beszélgettünk róla, hogy milyen lesz, olvastunk nagytesófelkészítő könyveket meg minden. És ő egyszerre nagyon várta és nagyon aggódott is, mert bármennyit is készültünk, beszélgettünk, ő úgy érezte, nem tudja, hogy milyen lesz, hogyan fogja megélni, és félt az ismeretlentől. Mint ahogy bennem is volt aggodalom, mert egy gyerekkel már rutinos voltam, de fogalmam se volt róla, milyen lehet kétgyerekes anyának lenni, bármennyire is készültem rá. Aztán mikor végre megszületett a kicsi, a nagynak kb. két hét után az volt a reakciója, hogy „hát ez a nagytesóság sokkal könnyebb, mint gondolta”. Vagyis a várakozás, az ismeretlen előtt állás nehezebb volt neki, mint amikor már benne volt. Azért persze jöttek olyan időszakaszok is, amikor ő is nehéznek érezte az új helyzetet, de az első benyomása mégiscsak az lett, hogy az ismeretlen előtt állni nehezebb, mint amikor az ember már éli a helyzetet. Persze nem minden nagytesónak ez a megélése, de akkor is: az ismeretlen előtt állás szorongása nem lebecsülendő.

Aztán ami hatványozottan megnehezíti a testvérvárást, az az, ha a nagyobb testvér nem örül a kicsi érkezésének. E mögött természetesen a féltékenység áll, a nagyobb gyerek fél, hogy elveszítjük az eddigi pozícióját a családban, kevesebb figyelem jut rá, megváltozik az élete úgy, ahogy nem akarja. És ha már a várandósság alatt érzékelhetőek erősebb változások, mert mondjuk anya fáradékonyabb, nem bír annyit foglalkozni a naggyal, vagy folyton rosszul van, stb. az csak fokozhatja a nagyobb gyerekben a frusztrációt. Ez különösen talán a kisebb, 2-3 év alatti gyerekeknél okozhat gondot. Tapasztalatom és meglátásom szerint általában az óvodás-kisiskolás korú gyerekek a legnyitottabbak egy új családtagra, sőt, sok esetben ők maguk kezdenek könyörögni egy testvérért, bár nyilván bármilyen életkorú gyereknél előfordulhat, hogy valami okból nem fogadja örömmel az érkező kistesó hírét, és vica versa: bármilyen életkorú gyerek fogadhatja örömmel.

A kamaszok már sokszor megint csak nem kitörő örömmel reagálnak: ezt első kézből tudom, mivel én 12 voltam, mikor született egy húgom, úgy, hogy egészen addig én voltam a legkisebb a családban. És ebben benne volt az is, hogy én is féltettem a „család legkisebbje” pozíciómat, azonkívül kamaszként az ember kezd abba az életkorba érni, amikor már foglalkoztatja a szexualitás, ugyanakkor a szüleire nem szívesen tekint szexuális lényként, így nem szívesen gondol utána, hogy hogyan is lett neki kistesója. És kamaszként az ember azt az életkorát is éli, amikor a családja helyett egyre inkább a kortárs kapcsolatai felé fordul, és kezdi feszegetni a határait, ugyanakkor a családjára, mint stabil háttérre, ahova bármikor visszatérhet, továbbra is szüksége lenne, hiszen ez adja a biztonságérzete alapját. És ilyenkor bizony könnyen lehet, hogy nem fogad örömmel erőteljesebb változásokat a családja szerkezetében, mint amilyen például egy kistesó érkezése.

Természetesen a szülőknek is megterhelő érzelmileg, ha azt látják, hogy a szűk családban nem mindenki fogadja örömmel a nagy hírt. Akár magukra is vehetik a gyerekük visszautasító reakcióját, és megbántottságot élhetnek meg, ha pedig kevésbé empatikusak, és tudatosak arról, hogy a gyerekük min mehet most keresztül, akkor ez az érzelem a szülő és nagyobb gyermeke közé állhat, ami csak tovább növeli a nagytestvér féltékenységét és ellenszenvét a növekvő új élet iránt: ez sajnos egy öngerjesztő folyamat. Fontos tehát, hogy bármilyen rosszul is esik nekünk az esetleges negatív fogadtatás a gyerekünk részéről, ne sértésnek, bántásnak vegyük ezt, hanem természetes és jogos gyermeki reakciónak, ami a hozzánk való erős kötődésben és a változástól való félelemben gyökerezik. És természetesen a negatív hozzáállás nem megváltoztathatatlan, és lehet ebből még csodás testvérkapcsolat is később, ezt is saját tapasztalatból tudom.

Ha pedig már megszületett a kistestvér: az, hogy milyen a fogadtatása a nagyobb gyerek vagy gyerekek részéről, szerintem nagyban függ attól, hogy milyen előzetes elképzelések, elvárások voltak a nagyobb gyerekben, és azok mennyire teljesültek. Ha a nagyobb gyerekben sok az elvárás, pl. alig várja, hogy kapjon egy új játszótársat, de aztán rájön, hogy nemcsak hogy új játszótársat nem kapott egyelőre, de még a szülei idejét is folyton elviszi a kicsi, és őrá kevesebb jut, az nyilván csalódottságot, frusztrációt, haragot generál benne. És lehet, hogy a szülők próbálták elmondani a leendő nagytestvérnek, hogy még hónapokig nem fog tudni a kisbabával játszani, mert eleinte még csak eszik és alszik, ha a nagyobb gyerek még maga is kicsi, akkor még egészen más időérzékkel rendelkezik, mint egy felnőtt, és a „hónapokig”, az „eleinte” vagy akár a „sokáig” fogalmát se feltétlenül tudja hova tenni, és valahogy mégiscsak egy játszótárs érkezését várja.

Mindenesetre bármennyire is készültünk rá, illetve készítettek fel minket rá a szüleink, nehéz megélni a szerepek újraosztását, a szüleink idejének és energiájának az újraelosztását is. Sokat segít, ha a család tudatosan is próbál figyelni arra, hogy a nagyobb gyerekre vagy gyerekekre is jusson időnként legalább egy kicsi egyéni idő, amikor az egyik vagy másik szülő kifejezetten vele foglalkozik, de persze nem mindig, mindenhol van erre lehetőség, kapacitás illetve törekvés. Ha a gyereknek már van egy kialakult igénye az új családtaghoz való kapcsolódásra, és nem teljesen elutasító az elején, akkor sokat segíthet, ha részt vehet a kisbaba körüli feladatokban is, hisz ez erősíti benne a kötődést, és így ügyesnek és hasznosnak érezheti magát. Szintén sokat segít, ha olyan családról van szó, amelyben az érzelemkifejezés, sőt, a negatív érzelmek kifejezése is megengedett, sőt támogatott a gyereknek. Ugyanis lesznek negatív érzései, nehéz érzései, félelmei, aggodalmai, kétségei, efelől semmi kétség, még akkor is, ha alapvetően kitörő örömmel és túláradó szeretettel fogadja a kistestvért. És ha ezeket az érzelmeit szabadon megélheti, és nincsenek elnyomva, pláne nem próbálnak a szülők lelkiismeret-furdalást kelteni a nagyban a negatív érzelmei miatt, mint pl.: „Nem szabad haragudnod a kisbabára! Hogy haragudhatsz rá, hiszen ő nem bántott téged?!”, akkor ezek az érzelmek jönnek, és idővel aztán mennek egyszerűen, és a családban szép lassan, idővel mindenki újra megtalálja a helyét.

Ha azonban a nagytestvér érzelemmegélései nincsenek támogatva, akkor egész egyszerűen rossznak és nem elfogadhatónak éli meg a saját érzéseit, vagyis végső soron saját magát. Vagy megpróbál lázadni, és így az érzelmeinek agresszívabban próbál érvényt szerezni, ami valószínűleg még inkább visszatetszést fog kiváltani a környezetéből vagy megpróbálja elnyomni az érzéseit, és önmagára kezd haragudni, amiért nem képes úgy érezni, ahogy elvárják tőle. Az is előfordulhat – és ez megint csak saját tapasztalat – hogy ha a nagytestvér már kicsit nagyobb, mondjuk kamasz gyerek, akkor saját maga értékeli úgy a helyzetet a szüleitől érkező nyomás nélkül is, hogy egy kisbaba érkezése olyan esemény, aminek mindenképp csak örülni lehet, és a negatív érzelmeknek itt most nincs helye. Így például én, aki egyáltalán nem voltam beteges gyerek, a kistestvérem születése környékén változatosabbnál változatosabb betegségek és fizikai tünetek egész hadát kezdtem produkálni szépen sorjában a vesemedencegyulladástól kezdve az arcidegbénulásig, időnként a frászt hozva szegény szüleimre. Ha belegondolok, az arcidegbénulás egy meglehetősen erős szimbolikájú tünete volt annak, hogy bizonyos érzelmeimet nem engedtem kifejezésre jutni, bár tudom, nem mindenki ért egyet a betegségek lelki hátterének elméletével.

Azt hiszem, erről a témáról még sokat lehetne beszélni, de remélem, talán nagy vonalakban sikerült összeszednem a főbb nehézségeit a nagytestvérré válásnak. 🙂 A következő részben végre az anyával is fogok foglalkozni. Bár ha a nagytestvérré válás nehézségei témára igaz volt, hogy erről már sokan és sokat beszéltek, és nem sok újat tudok mondani, akkor az anyává válás témájára még inkább, de mégis szeretném végigvenni az egész családot, és semmiképp sem szeretném kihagyni pont az anyai szemszöget.