Mióta a legutóbbi cikkemet megírtam a „baby raceről”, vagyis amikor az anyák folyton hasonlítgatják egymáshoz a gyerekeiket és azok teljesítményét, azóta sokat beszélgettem erről a témáról az egyik legjobb barátnőmmel, akinek most van kicsi, egy év alatti babája. Első gyerek. Olvasta a cikkemet, és azóta újra és újra felhozza nekem a témát. Mondjuk örülök, hogy ezek szerint tényleg sikerült gondolatébresztőt írnom. De ő azt mondja: ez a „nem összehasonlítás” neki kb lehetetlen. Mert hogy ő annyira büszke az ő szép, okos, ügyes kicsi babájára! Aki gyorsabban, ügyesebben halad, mint más babák. És tudja, hogy nem ezen múlik, hogy a későbbiekben kiből mi lesz, mennyire lesz okos, sikeres, boldog, stb. De mégis, nem tud nem büszke lenni. És azt hiszem, ez valójában elég természetes. Az anyai büszkeség. Ami amúgy tök jó, hogy van. Amikor ránézünk a gyerekünkre, és azt érezzük: hát nem csodálatos, különleges, fantasztikus?! Ez egy annyira jó és természetes érzés! Erősíti a kötődésünket, szeretetünket a gyermekünkhöz. De aaannyira nehéz nem „mások ellenében” megélni! Nem hasonlítgatni. Nem is biztos, hogy megy.

Én azért mégis fönntartom azt a véleményemet, hogy ha nem is megy maradéktalanul, de érdemes rá törekedni. Gyakorolni azt, hogy ne mások tükrében tekintsünk a gyerekünkre. Ennek nagy hasznát fogjuk venni később akkor is, amikor majd a gyerekünk valamiben majd rosszabbul/lassabban/nemúgy teljesít, mint mások. Talán kevesebb félelmet, szorongást fogunk érezni akkor, amit aztán akaratlanul is átteszünk a gyerekünkre.

És még ha nem is sikerül maradéktalanul ez a törekvésünk: naaaagyon-nagyon fontosnak tartom, hogy ezt más kisgyerekes anyukák előtt áááááááááááááállatiradenagyon tartsuk titokban! Tényleg! Ne toljuk be az anyukás csoportokba, vagy a hasonló korú babával rendelkező barátnőnknek a csetbe azokat a képeket, amin a gyerekünk már kúszik, mászik, már felállt, már elindult, már ügyesen eszik egyedül kanállal, villával, bármivel! Még ha ez részünkről teljesen ártatlan dolognak tűnik is, és természetesen nem azért csináljuk, hogy másokat leoltsunk vele, egyszerűen csak legszívesebben kikiabálnánk ország-világnak, hogy nézzétek az én okos, ügyes, aranyos gyerekemet, hát nem csodálatos? Örüljetek velem!

De gondoljunk bele abba, mi hogy éreznénk magunkat akkor ha épp amiatt aggódnánk, hogy mit rontunk vagy rontottunk el, hogy a gyerekünk olyan lassan halad és lassan csinál mindent és nincs-e lemaradva, és akkor az ismerős anyukák meg csupa olyan képeket tolnak az arcunkba, hogy nézzétek, az én gyerekem milyen ügyes!

De nem kell feltétlenül képet küldeni, bőven elég tőrdöfés már egy komment is, amit mondjuk a gyereke alvása/evése/mozgásfejlődése/stb. miatt aggódó anyukatársad posztja alá írsz lazán: „Ó, az én babám már születése óta átalussza az éjszakákat/ Ó, az én babám aaannyit eszik, tiszta kis húsgolyó/Ó, az én babám már fél évesen felállt/stb. Aki ilyet kommentel, az nyilván nem gondol bele, hogy mit okoz ezzel a másikban, csupán csak büszke az ő ügyes gyerekére, aki másokkal összehasonlításban még ügyesebbnek tűnik. De kérlek, KÉÉÉRLEK! Ne más, hasonló korú babás anyukák előtt legyél rá büszke! Büszkélkedj olyanok előtt, akiknek nincs mostanában kicsi gyerekük! Büszkélkedj a családodnak! A nagyszülőknek, ha vevők rá! Büszkélkedj a gyerektelen, vagy a már nagy gyerekes barátnőidnek! A hasonló korú babás barátnőkkel pedig kommunikálj úgy, mintha tojáshéjon lépkednél! De tényleg! A legtöbb anyának ez egy rendkívül érzékeny időszak, rengeteg félelemmel, szorongással, komplexusokkal teli, amire a közösségi média és az anyatársak nagyon-nagyon rá tudnak erősíteni.

Nem véletlen egyébként ez a rengeteg félelem, hiszen a legtöbbünk előtt nincsen egy erős minta. Ugyanis mi vagyunk az az anyageneráció, amelyik úgy döntött (és nyilván vannak kivételek, de én most az általános társadalmi tendenciákról beszélek), hogy nagyon nem úgy, hanem teljesen másképp akarják csinálni, mint az ő szüleik. Tudatosabban, önkritikusabban, érzelmileg kötődőbben. És ha valamit nagyon másképp akarunk csinálni, mint az elődeink, ha járatlan utakra lépünk, akkor bizony tele lehetünk bizonytalansággal, kételyekkel, hogy jól csináljuk-e. Segítsük, erősítsük ebben egymást! Ne érezzék magukat más anyák versenyben, hátrányban veled, és a te gyerekeddel, gyerekeiddel szemben! Segítsük egymást, ahogy csak tudunk a lelki megküzdésben! Hiszek benne, hogy nagyon megéri!