És most, hogy az előző részben végigvettem a fizikai nehézségeket, felsorolok néhány kifejezetten lelki jellegű nehézséget is, bár hangsúlyozom: testi és lelki nehézségek valójában nem igazán elválaszthatók egymástól: ha jobban leszünk testileg, az a lelki jóllétünkre is hat és vica versa: testileg is jobban, gyorsabban gyógyulunk, ha a lelkünket rendbe tesszük. És persze igaz ezeknek a negatív irányú ellenkezője is.

Az első kifejezetten lelki nehézség, ami az eszembe jut, az szülés után a fókusz átkerülése anyáról babára. Röviden: ameddig várandósak vagyunk, addig mindenki a mi hogylétünkre kíváncsi, család, orvosok, barátok, de amint megszületett a baba, onnantól mindenkit csak a baba hogyléte érdekel, még orvoshoz is folyton őt visszük, mindenki őt vizsgálgatja, nekünk meg max egy hathetes kontroll jut a szülés után, egyébként mind az egészségügy, mind a család részéről hirtelen le vagyunk ejtve, persze tisztelet a kivételnek. Kicsit olyan, mintha a nő csak addig számítana a rendszernek, meg a társadalomnak, amíg meg nem szülte a gyereket. Az ember lányának akár olyan érzése is lehet, mintha hirtelen mindenki számára láthatatlanná vált volna. Ha rosszul érezzük magunkat esetleg, akár testileg, akár lelkileg, ha fájdalmaink vannak, ha szorongunk, ha nehézségeket élünk meg a szülésélményünk, a gyermekágyas érzelmeink feldolgozásában, arra bizony gyakran kapjuk azt a választ, hogy „örülj, hogy van egy egészséges babád!” Vagy: „De fő, hogy a babád egészséges, ez a lényeg, nem?” És az ilyen hozzászólások kapcsán a friss anya jellemzően nem az örömöt kezdi hirtelen érezni, amit mások szerint éreznie kéne, hanem egyrészt azt, hogy ő biztos rossz anya, mert örülnie kéne a babájának, ehelyett mégis a fájdalmaival van elfoglalva vagy szomorkodik valamin, másrészt meg azt, hogy az ő fájdalmai, nehéz érzései, megélései elnyomnivalóak, azoknak itt most nincs helye. Pedig a gyors testi-lelki felépülés egyik záloga, hogy szabadon élhessük meg minden érzésünket, a nehéz érzéseket is, és gyorsan kapjunk orvosi segítséget, ha valami nem oké testileg. Ha engedjük magunknak megélni az érzelmeket, amik elfognak minket, sokkal gyorsabban tovább állnak, mintha megpróbáljuk elnyomni őket.

A következő, ami eszembe jut, összefügg az elsővel, de mégis egy kicsit külön venném: a legtöbb európai kultúrában élő nő számára az anyaság eleje egy borzasztó magányos üzem. Olyan érzés tud lenni – és ezt saját bőrömön tapasztaltam az első gyereknél, pedig én még nem is voltam annyira egyedül, mint pl. egy egyedülálló anya –, mintha a társadalom kiköpött volna magából, és jól otthagyott volna az út szélén. A váltás különösen éles akkor, ha a baba érkezése előtt pörgős életet éltél. Ez bizony sokakat ér úgy friss anyaként, mint egy meglepetésszerű pofon. Hirtelen lelassul az idő. Egy-egy nap, vagy akár egy-egy óra is végtelen hosszúnak tűnhet otthon, egyedül a kisbabával, vagy épp egy vagy több nagyobb gyerekkel, és a kisbabával. Bár visszatekintve gyakran meglepődik az ember, hogy milyen gyorsan eltelt az első hónap vagy épp az első egy év, ott és akkor, amikor egyedül vagy egy nyűgös babával, és nem tudod, mit kezdjél vele, az idő bizony vánszorog, és a legtöbb nőnek ilyenkor nincs kitől segítséget kérnie. Eltűnt a pörgős munkahely, sokszor eltünedeznek a barátok is, pláne, ha nagyon más élethelyzetben vannak, mint te, a család meg sokaknak távol van, másik városban vagy esetleg nem vagy velük jó kapcsolatban. A férjed meg valószínűleg egész nap dolgozik, hogy meglegyenek az anyagiak, este hazaesik fáradtan, és jó esetben örül, ha segíthet megfürdetni a babát. Ebben a helyzetben könnyen érezheti úgy magát az ember lánya naphosszat, hogy egyedül van az egész világon. A magányosság érzése pedig természetesen nem segíti elő a lelki egészséget, sőt, szerintem a magány (és ez nem egyenlő az egyedülléttel, hiszen lehetünk úgy is egyedül, hogy nem érezzük magunkat magányosnak) egy lélekmérgező állapot.

Nagyon sok nőnek okoz még nehézséget a pici babás létben az, hogy a napi tevékenységük gyakorlatilag 4-5 tevékenység ismétlődő sorozatából áll hónapokig. Ilyenek, mint szoptatás, ringatás, altatás, pelenkázás, büfiztetés… közben időnként mi is próbálunk enni valamit, meg kimegyünk vécére… aztán lefekszünk aludni, és másnap ez az egész kezdődik elölről. Pontosabban dehogy másnap, hiszen a szoptatás éjszaka is folytatódik. Esetleg pár hét után már elkezdünk kijárni sétálni is. És aki azt hiszi, hogy újszülött baba mellett majd mennyi rengeteg ideje lesz, és milyen sok mindent tud majd csinálni… háááát az általában téved. A legtöbb baba igényli az aktív figyelmet, ringatást, foglalkozást, amikor ébren van, és nincs el hosszasan csöndben lerakva a kiságyában. Amikor meg alszik, akkor meg legtöbbször mi is aludnánk vele, mert marha fáradtak vagyunk. Vagyis az első pár hónapban az élet egy kisbabával, az valami állatira monoton! És aki eddig pörgős és ingergazdag életet élt, az ezzel valószínűleg nagyon meg fog szenvedni.

És mindehhez még ráadásul hozzájön, hogy eleinte képtelenség bármit is tervezni, és bármilyen tevékenységet végigvinni. A kezdetektől jó alvó baba (mármint aki magától jó alvó, nem azért, mert alvástréningezték) ugyanis kifejezetten ritka. Nem tudsz nyugalomban aludni, nyugalomban enni (max ha valaki megfogja neked a babát, amíg eszel), nyugalomban vécézni, mosakodni, mert bármit is csinálsz, mindig bármelyik pillanatban benne van a pakliban, hogy meg kell szakítanod, amit éppen csinálsz, mert a baba, akiről azt hitted, hogy végre sikerült elaltatnod, megint felsír, vagy korábban ébred meg, mint vártad. Egy állandó készenléti állapot ez, mintha a főnököd bárhol, bármikor, a nap bármelyik órájában hívhatna, és neked ugranod kell. Egyszerre monoton és mégis tervezhetetlen. Jó kis paradoxon. És szerintem ez az, amit egyedül, minden segítség nélkül, magányosan kegyetlen nehéz végigtolni mind fizikailag, mind lelkileg. Bele lehet bolondulni, nem is olyan nehezen.

Szintén nehéz még, hogy ilyenkor egy teljesen új szerepben kell helyt állni. Különösen, ha első gyerekes anya vagy, de a többgyerekes anyaság is egy új, másfajta szerep, amit korábban még nem tapasztaltál. Több logisztikát, szervezőkészséget, multitaskingot, feszültségtűrést és kezelést igényel, mint az egygyerekes anyaság. És mivel teljesen új, sosem próbált szerepről van szó, így a legtöbb friss anya persze bizonytalan, hogy jól csinálja-e vagy hogy nem csinálhatná-e jobban vagy hogy vajon éppen jóvátehetetlen rosszat csinált-e a gyerekével vagy sem, és most okozott-e neki örök életre szóló testi vagy lelki károkat, stb. Különösen igaz ez akkor, ha a saját anyánkat nem éreztük egy megfelelő mintának az anyaságban, és/vagy eddig nem sok lehetőségünk volt kisgyerekes anyákkal, meg pici babákkal kapcsolatba kerülni. Nem segíti a tájékozódást az információk tengerében, hogy az anyasághoz, kisbabákhoz, gyerekneveléshez mindenki is úgy gondolja, hogy ért, a szomszédnénitől az utcán szembe jövő random nénin, az insta és tiktok influenszereken, családon, rokonokon, barátokon keresztül a védőnéniig és a gyerekorvosig, és mind egytől egyig mást mondanak arról, hogy mit és hogyan lenne jó csinálni a kisbabával. Sőt, ha az ember két különböző védőnénit vagy orvost kérdez, hogy legalább akkor már egészségügyis szakember tanácsát fogadja meg, akkor a két különböző védőnéni és orvos is mást mond. Szóval nem könnyű megtalálni magunkat ebben az új szerepben és némi magabiztosságra szert tenni anyaként. Ez is az énképünk tágítása tulajdonképpen.

Az sem egy könnyű feladat, hogy ha már megtaláltuk magunkban az anyát, aki kezd szert tenni némi magabiztosságra a szerepében, akkor újra felfedezzük magunkban azt a nőt, aki az anyaság előtt voltunk, és aki az anyaságtól függetlenül is létezik bennünk. És ez sokszor nem is olyan könnyű feladat lelkünk gubancos állapotai közepette. Szép lassan vissza kell vennünk azokat a dolgokat, legalábbis egy részüket, amik korábban fontosak voltak nekünk, és fölfedezhetünk újakat is. Ilyenek lehetnek például az egészséggel kapcsolatos dolgok, mozgás, táplálkozásra odafigyelés, de ilyen lehet a külsőnk, a csinosan öltözködés, a fodrászhoz menés, stb. vagy esetleg egy hobbi, ami sokat jelent nekünk és feltölt. De ez kisbaba mellett sokszor egyáltalán nem egyszerű, lesznek dolgok, amikről le kell mondanunk vagy ha vissza is tudjuk hozni, akkor nem abban a formában, mint korábban. Minden átértékelődik, átalakul, sok mindent újra kell majd értékeljünk, keresnünk kell önmagunkat és a lehetőségeinket, nem szabad elhanyagolnunk a lelki szükségleteinket.

Nagyon nehéz lehet még az az iszonyatos felelősségérzet, ami igazából a szüléssel, a megérkezett babával szakad teljes súlyával a nyakunkba: hogy ennek a másik emberi lénynek az életben tartásáért teljes egészében mi felelünk. És ez egy olyan dolog, amit az ember előtte is tud, hogy ez lesz, de igazán csak akkor érez, amikor már a kezében tartja a babáját. És ez a tudat egészen rémisztő tud lenni, főleg, ha nincs semmilyen rutinunk a babákkal, és úgy érezzük, hogy kb azt se tudjuk, hogy nyúljunk hozzá, nem tudjuk, hogy ha sír, akkor miért sír, mi a baja, mi az oka, jó-e ahogy etetjük, egyáltalán etetni kéne-e vagy valami mást csinálni vele, mert mindenre csak sír…

Nehéz lehet még a saját végtelen sérülékenységünket és kiszolgáltatottságunkat is megélni a picibabás időszakban. Az ugye benne van a köztudatban elég rendesen, hogy a várandós nők hiperérzékenyek. Az viszont már marhára nincs benne, hogy szülés után ez a hiperérzékenység nem hogy nem múlik el, de először még fokozódik is. Ennek egyébként hormonális okai (is) vannak, de erről már a legelső anyává válós részben is beszéltem. Mindenesetre amikor ott ülünk a kisbabánk vagy a szennyes ruha vagy bármi más fölött potyogó könnyekkel, és lehet, hogy még csak meg se tudnánk fogalmazni, hogy igazából miért sírunk, az egy érzelmileg rettentően sérülékeny és kiszolgáltatott helyzet. Azt is élhetjük meg ilyenkor, hogy idegenek vagyunk a magunk számára, hogy minket is meglepnek a saját reakcióink. Ki ez a nő, aki itt bőg egy kupac ruha fölött, látszólag minden ok nélkül? Ez nem is én vagyok – gondolhatja egy korábbi életében érzelmileg és mentálisan mindig összeszedett nő. És tényleg: ez egyfajta identitásválságként is megjelenhet.

És még mindig nincs vége a nehézségek sorának. Az embernek ilyenkor bizony újrahuzalozódik az összes kapcsolata is, különösen a párjával, a saját szüleivel, és a párja szüleivel. Új határok meghúzása válik szükségessé, új szükségleteink alakulnak ki az emberi kapcsolatainkban, új alapokra helyeződnek a legfontosabb kapcsolataink. Már nem működik minden módszer, megoldás, ami korábban, gyerek nélkül még működött. És talán nem is kell mondanom, hogy ez miért nehéz ügy, pláne ha a férfi is bizonytalan, és nehezen találja magát az apaságban, még akkor is, ha amúgy minden tőle telhetőt megtesz, hogy támogassa a párját. Ugyanez igaz a nagyszülőkre is: lehet, hogy ők is tele vannak jó szándékkal, de nem biztos, hogy tudják, hogyan kell jól segíteni a friss anyának, hogy mire lenne valójában szüksége, és mi az viszont, amire kifejezetten nincs.

Azt azért mindenképpen szeretném hangsúlyozni itt, a rengeteg nehézség felsorolásának végén, hogy az, hogy ki mikor hogyan éli meg az anyaságot, és ebből a rengeteg felsorolt nehézségből mennyit és hogyan érzékel, rendkívül szubjektív. Függ egyrészt a konkrét anyától, másrészt a konkrét babától, harmadrészt nagyban hozzájárul kettejük közösen megélt szülés/születésélménye is, és végül függ attól is, hogy az anya mennyi és milyen minőségű támogatást kap a gyermekágyban. Vannak, akik úgy élik meg ezt a kezdeti időszakot, hogy életük legcsodálatosabb, legboldogítóbb része, mert olyan egységet élnek meg a babájukkal és olyan támogatottságot a hozzátartozik részéről.

És ezzel végére is értem a család születik sorozatnak. A következő részben egy új témával jövök. 🙂