Megvan az a helyzet, amikor kint vagy a játszótéren a 0-3 éves gyerekeddel, és meglátsz egy másik anyukát, esetleg apukát egy ránézésre nagyjából hasonló korú kisgyerekkel, mint a tied, és önkéntelenül is elkezded figyelni azt a másik kisgyereket, hogy mit csinál vagy épp nem csinál a tiedhez képest? Lehet, hogy szóba is elegyedtek a másik szülővel. – Mennyi idős? – fogod kérdezni te mosolyogva a másik kisgyerekre pillantva. Vagy lehet, hogy pont a másik szülő lesz az, aki fölteszi ezt a kérdést. És ahogy elhangzik a válasz, te már meg is csináltad az összehasonlítást, és valószínűleg megtette ezt a másik szülő is. Ez a gyerek idősebb, mint az enyém, de még nem mászik olyan ügyesen. Huh! – mondod magadban. Megkönnyebbült, büszke sóhaj. Ennél a gyereknél az enyém ügyesebb/okosabb/szebb/jobb. Az az érzésed támad, hogy valamit jobban csinálsz, mint a másik szülő. A gyereked „jobb” egy másik gyereknél. Minden rendben. Vagy pont te leszel az a fél, akinek a gyereke idősebb, de még nem mászik úgy/nem beszél úgy/nem eszik úgy/nem olyan szociális/van még rajta pelenka, a másikon meg nincs, stb. Hirtelen szorongás vesz erőt rajtad. Az ő gyereke többet tud. Az enyém hozzá képest le van maradva. Nem fejlődik úgy, mint a másik. Valamit nem jól csinálok. Ismerős esetleg?

És amikor tömegközlekedsz a kicsi gyerekeddel? A tied talán pont ül szépen és „jól nevelten” az ülésen vagy az öledben vagy a babakocsiban. Veled szemben vagy esetleg kicsivel arrébb ül egy másik anya, egy nagyjából hasonló korú, sajtkukacként tekergő-ficergő, sivalkodó csemetével. Rámutat a tiedre, és azt mondja az övének: „Látod, az a másik kisfiú/kislány bezzeg milyen szépen csöndben ül a helyén!” Vagy lehet, hogy pont te ülsz azon a bizonyos másik oldalon, és a te gyereked viselkedik épp úgy, mint egy zsák bolha, csak épp a zsák bolhák legalább nem hangosak. Talán a te szádból is elhangzik ez a mondat. Vagy csak vetsz egy pillantást a szemközt nyugodtan üldögélő kisgyerekre, és felmerül benned, hogy te mit rontottál el, amit az a másik anya jól csinált. Aztán nyelsz egyet, és tovább próbálod megakadályozni minden eszközzel, hogy megállás nélkül tekergő ördögfiókád sáros cipőtalpa véletlenül érintkezésbe lépjen a mellettetek ülő csinos hölgy szép világos színű szoknyájával. Frusztrációdon persze nem segítenek az esetleges lesújtó pillantások sem, amit egyes utastársaid küldenek feléd.

Emlékszem egy esetre, amikor metróztam a kb. másfél éves kisfiammal. A mellettem ülő idősebb-középkorú hölgy szóba elegyedett velünk. Cuki kisgyerekek látványától oldódnak az emberek: nyitottabbak, közvetlenebbek lesznek, és sokszor ösztönzést éreznek arra, hogy saját történeteket osszanak meg – ezt már volt alkalmam jó párszor megtapasztalni. Ez történt ebben az esetben is. Ugyanannál a megállónál szálltunk le, majd következett az elköszönés. A hölgy megkérdezte a kisfiamat, hogy integet-e neki, a kisfiamnak meg akkor még nem feküdt az integetősdi. Ekkor osztotta meg a hölgy a következőt: „Igen, az én kisfiam sem akart integetni, mikor kicsi volt. Volt egy barátnőm, akivel nagyjából egyszerre szültünk, és az ő kisfia bezzeg mindig integetett, úgy irigyeltem! De aztán mikor iskolások lettek, az én fiam bezzeg mindig kitűnő tanuló volt, a barátnőm fia meg csak közepes, és akkor megnyugodtam.” (Nyilván nem pont szó szerint idéztem a hölgyet már így pár év távlatából, de kb. ezt mondta.) Én akkor magamban elképzeltem, ahogy színpadiasan háromszor egymás után a falba verem a fejemet, majd még színpadiasabb mozdulattal végighúzom a 10 körmömet az arcomon, végül szenvedő szemekkel feltekintve azt kérdezem tőle: „Ez most komoly?!” (Persze igazából nem tettem meg.)

Jó, alapvetően igyekszem nem ítélkezni más anyák kisebbségi komplexusainak megnyilvánulásai fölött, pláne, hogy ezektől szinte senki sem teljesen mentes, de a történetben szereplő hölgy annyira nyilvánvalóan és önkritikátlanul sorolta be jobbnak vagy rosszabbnak a gyerekeket, ráadásul különböző életkorukban nyújtott, tök nem összehasonlítható „teljesítményük” alapján, csak ilyen „az én gyerekem valamiben jobb, volt, mint a tied, bibibí!” alapon, hogy mégis kiverte nálam a biztosítékot.

Voltál valaha tagja olyan anyukás csoportnak, ami hasonló korú anyukák babáiból/gyerekeiből tevődött össze? Mostanában már maguktól szerveződnek ilyen facebookos csoportok is. 2023 szeptemberében születő babák anyukái – és hasonlók. Van, hogy ezekből kiválnak kisebb, pár fős csoportok, akik tudnak és akarnak időnként személyesen is találkozni mondjuk, vagy akik kicsit hasonlóbb szemléletűek gyereknevelés terén. Az ilyen csoportoknak számos előnye van, tényleg nagyon sok támogatást, megtartó erőt tud adni hasonló élethelyzetben lévő nők társasága, akár csak a virtuális térben is. Az összeverbuválódott anyák értelmi és érzelmi intelligenciáján persze sok múlik, hogy mennyire fogadják el egymás különböző nézeteid, látásmódját, hozzáállását várandóssághoz, szüléshez, gyerekneveléshez, vagy bármilyen szóba kerülő témához. Ha egymás másságának elfogadása hiányzik, úgy gyorsan elszaporodnak az abuzív beszólások, különösen az online térben, és így a csoport hamar egy olyan formációvá válik, ami többet árt, mint amennyit használ a tagjainak.

Azonban még ha nincs is ilyenről szó, és alapvetően érzelmileg intelligensebb, nem bántalmazó attitűddel rendelkező anyák kerülnek egy csoportba, még úgy is van az ilyen csoportoknak egy nagy hátulütője: folyamatosan a szemünk előtt van az, hogy a másik anya kb. ugyanilyen korú gyereke miben hogy fejlődik a miénkhez képest. És hát magabiztos anya legyen a talpán, akinek meg se fordul a fejében, mikor azt látja, hogy mondjuk a 7 fős csoportból már 6 gyerek elindult 2 lábon, csak az övé az egyetlen, aki nemhogy el nem indult, de még csak tegnap állt föl először kapaszkodva, hogy az ő gyereke bizony állatira le van maradva, és valamit biztos rosszul csinált vele, és elrontotta, már el kellett volna vinnie fejleszteni, stb. Holott egyáltalán nem biztos, hogy ez a gyerek tényleg le van maradva, de a „gyerekem az utolsó a csoportban” érzése bizony elég szar tud lenni, még akkor is, ha a gyerek fejlődési tempójának különböző területeken elvileg semmi köze nem kéne hogy legyen a teljesítményhez meg a versenyhez.

Ezekben a szituációkban, történetekben, amiket most szinte csak idedobáltam egymás után, van valami közös. Arról szólnak, hogyan méricskéljük mi édesanyák egymáshoz a gyerekeinket, és a gyerekeink életkorához viszonyított „teljesítményük” alapján (azért teszem idézőjelbe, mert azt, hogy például integet-e egy kisgyerek vagy sem, elég nevetséges számomra teljesítménynek nevezni) hogyan értékeljük vagy őket magukat, vagy még gyakrabban pedig saját magunkat anyaként.

És bár a jelenséget rendkívül károsnak tartom az anyák önmagukról alkotott képének, a gyerekükhöz és más anyákhoz való viszonyulásuknak, meg az egész társadalomnak a szempontjából, be kell ismerjem, hogy nagyon-nagyon könnyű ebbe beleesni, és ha egy anya őszintén azt mondja nekem, hogy még sosem hasonlítgatta a gyerekét máséhoz, akkor emelem kalapomat előtte. Sokszor még egy egész elfogadható indok is van a hasonlítgatásra, amit hallottam már több ízben más anyáktól: „Nem vagyok biztos benne, hogy a gyerekem tényleg optimálisan fejlődik-e, nincs-e szüksége szaksegítségre pl. mozgásfejlődésben, és ha látom, hogy hogy fejlődnek más gyerekek az enyémhez képest, az támpontot ad nekem abban, hogy ezt eldöntsem.”

Ez persze érthető, ugyanakkor szerintem ezt a fajta viszonyítgatást is érdemes visszafogni. Egyrészt a védőnői státuszfelmérések elvileg pont erre vannak, hogy megnézzék, jól fejlődik-e a gyerek, és esetleg szüksége van-e valamilyen jellegű segítségére. Ha van egy szakmailag megbízható védőnénink – bár tudom, ez sajnos nem mindenkinek adatik meg –, akkor az ő véleményére nyugodtan hagyatkozhatunk, és nem kell azon törnünk a fejünket, hogy vajon rosszat jelent-e, ha a játszótéri ismerős anyuka gyereke már önállóan felkecmereg a mászókára, a mienk meg még nem. Ha nincs szakmailag megbízható védőnénink, sem pedig gyerekorvosunk, és szoktunk aggódni a gyerekünk fejlettségén, akkor érdemes lehet keresni egy referenciaszemélyt, akinek tudunk adni a véleményére, és nem doktor guglit kérdezni, meg a hasonló korú ismerős gyerekekhez viszonyítgatni, mert doktor gugli és az ismerősök könnyen hozhatják ránk a frászt teljesen feleslegesen.

Egy dolgot még hozzá szeretnék tenni ehhez, amire az egyik olvasóm hívta fel a figyelmemet: az összehasonlítás valójában csak akkor káros, ha ítélkezés követi. Van az a jelenség, amit „szemlélődő összehasonlításnak” neveztünk el, miközben beszélgettünk erről: vagyis amikor összehasonlítod mondjuk a saját gyerekedet egy másikkal, megállapítasz különbségeket köztük, de ezeket a különbségeket nem értékeled, nem sorolod be jónak vagy rossznak. Pl. az én gyerekem gyorsan halad a mozgásfejlődésében, ami valószínűleg a jelleméből is fakad, hiszen egy igazi izgága sajtkukac. Ez a másik kisgyerek sokkal szemlélődőbb alkat, lassabban is halad a mozgásfejlődésben, mivel nem kepeszt annyira, mint az enyém. Mindkettő oké. Sem nem jó, sem nem rossz. Csak különböznek.

És mi az, amit veszíthetünk, ha nem hagyunk föl a hasonlítgatással? Hát először is magunkból veszítünk. Tudjuk, hogy ha örökösen másokhoz mérjük magunkat, abból nem lesz stabil önértékelés – na, ez ugyanígy működik a gyerekünk méricskélésével, pláne, hogy az anyák jó része a gyerekén keresztül valójában magát méricskéli, hogy ő elég jól csinálja-e az anyaságot. És anyaként nagyobb szükségünk van egy kis magabiztosság kialakítására, mint valaha, hiszen már nem csak önmagunkért felelünk, nem csak önmagunkért kell kiállnunk, hanem a gyerekünkért is.

A másik, amiből veszíthetünk, az a gyerekünkkel való kapcsolatunk. Ha egy „elég jó-e ő másokhoz képest” szemüvegen keresztül nézzük őt, úgy nem leszünk képesek meglátni és felfedezni a gyermekünk igazi értékeit, erősségeit, és így nem leszünk képesek értékelni őt vagy épp igazán közel kerülni hozzá. Ez nyilván inkább azokra igaz, akik valóban a gyereküket méricskélik a „gyerekükön keresztül”, nem pedig a saját jó anyaságukat, bár még az önmagukat méricskélők esetében is meg lehet ez a veszélye. Ráadásul a gyerekünk is megtanulja majd, hogy mindig másokhoz kell mérnie magát, és ő sem lesz majd képes stabil önértékelést kialakítani. Ha pedig mindig másokhoz mérjük magunkat, az vagy önmagunk vagy mások bántásához vezet rendszerint. Aki fölértékeli magát másokhoz képest, az sokszor feljogosítva érzi magát mások lenézésére, alázására, aki pedig leértékeli magát másokhoz képest, az sokszor magát hibáztatja, bántja, alázza.

A harmadik, amiből veszíthetünk, az pedig a nőtársainkkal, anyatársainkkal való kapcsolatunk. Ha versenytársat látunk bennük, vagy ha egész egyszerűen csak alá-fölé rendelt viszonyt alakítunk ki velük az alapján, hogy mondjuk jobb anyának tartunk valakit magunknál, ezért felnézünk rá, az nem éppen a mély és őszinte barátságok alapköve, pedig anyaként hatalmas szükségünk lenne őszinte, támogató és egymást kölcsönösen egyenrangúként kezelő barátnőkre.

És végül, de nem utolsósorban a társadalmunknak is jót tenne, ha mi anyák nem hasonlítanánk egymáshoz a gyerekeinket és önmagunkat. Talán egy magabiztosabb, önmagáért kiállni képes, és egymással szövetségben álló generáció nőne föl végre, egymást, önmagukat és a gyerekeiket is megbecsülni képes anyák által támogatva.