Most egy olyan fogalmat hozok be témának, ami a szüléssel kapcsolatban mostanában kifejezetten sokszor kerül elő (hozzáteszem: szerencsére, mert ez azt jelenti, hogy legalább már beszélünk róla), és ez pedig a trauma. Sokszor használjuk a trauma vagy a traumatizálódás szót a kisgyerekek, gyereknevelés vagy épp gyerekkori visszaemlékezések kapcsán is, sőt, kicsit kezd már afféle divatos fogalommá is válni. „Hát ez a látvány traumatizált!” – mondjuk pl. néha viccesen, amikor valami olyat láttunk ami nekünk szokatlan, elképesztő, csúnya, ijesztő, stb. De mit is értünk igazából trauma alatt, és mitől lesz valaki tényleg traumatizált?

Amit szerintem fontos leszögezni ezzel kapcsolatban, mert pl. a szülésélmények kapcsán ebből különösen sok félreértés szokott adódni: a trauma nem az az esemény, ami veled történt, hanem az a hatás, amit valamilyen külső történés benned kiváltott. Vagyis a trauma nem egy rajtad kívül álló esemény: a trauma az, ami benned történik.

Ez a különbség kicsinek tűnik, de mégis jelentős. Ugyanis így mindjárt érthetőbbé válik, hogy igenis lehet olyan, hogy két emberrel ugyanaz a dolog történik, és az egyikük traumatizálódott tőle, a másik meg köszöni szépen, jól van. Ebben a helyzetben pedig az emberek kétféle hibát tudnak elkövetni (pontosabban egyféle hibának a kétféle megnyilvánulását) – és el is követik elég gyakran: vagy megkérdőjelezik a traumát szenvedett személy traumáját azon az alapon, hogy énvelem/anyámmal/barátnőmmel/szomszédnénimmel is ez történt, és nekem/nekik bezzeg semmi bajuk, tehát neked sem lehet, vagy közlik a traumát nem szenvedett személlyel, hogy te igenis traumát szenvedtél, csak még nem tudsz róla, mert még nem tudsz eleget/nem mersz szembenézni a történtekkel/nincs elég önismereted stb, hiszen én/anyám/barátnőm/szomszédnénim is traumát szenvedtünk hasonló esetben, ergo te is szenvedtél és kész. És ha nem szenvedtél, akkor is szenvedtél, csak még nem tudsz róla. Mint láthatjuk, mindkét felállás igazából ugyanarról a tőről fakad, vagyishogy nehézséget okoz elfogadni, hogy más embereknek hasonló esetekben teljesen más lehet a megélése.

És hogy mitől függ az, hogy egy adott esemény valakiben traumatikus folyamatokat indít el vagy sem? Hát nyilván függ olyan dolgoktól is, mint az élethelyzetünk, amiben épp vagyunk, a korábbi tapasztalataink, sérüléseink, a személyiségünk, a hozzáállásunk az adott eseményhez, pl. a császármetszéshez, stb. Ezek természetesen mind hatnak. Én most megpróbálom összefoglalni hogy általában milyen helyzeteket élünk meg traumatikusnak. Nézzük ezeket!

1. Határátlépés kiszolgáltatott helyzetben. A kiszolgáltatott helyzet alatt azt értem, hogy olyan helyzet, amelyben mi nem, vagy csak nagyon kevéssé vagyunk képesek a határainkat védeni, így az adott helyzetben velünk interakcióba kerülő személyek emberségén, jóindulatán, empátiáján múlik, hogy a határaink sértetlenek maradnak-e vagy sem. Ha egy ilyen védekezésképtelen helyzetben az emberi, személyiségi határainkat semmibe veszik, az bizony sok esetben traumatikus élménnyé válik. És fontos látnunk: a megélt érzés szempontjából teljesen mindegy, hogy ez a határ kinél hol húzódik. Valakinek ott, hogy ne végezzenek nála hüvelyvizsgálatot az engedélye nélkül, de van, akinek már ott, hogy ne érjenek a testéhez sehol az engedélye nélkül. Fontos kiemelni azt is, hogy határt átlépni nem csak tettekkel, de szavakkal is lehet, nagyon is lehet! Ha valaki felnőttként szeretne felelős döntést hozni a testéről és a babájáról, de mégis a feje fölött születik döntés, ha megtagadják tőle az információt, az ugyanúgy lehet határátlépés. Mint ahogy az is, ha megjegyzést tesznek őrá, a testére, a viselkedésére, a „teljesítményére”, stb. Mindenkinek máshol vannak a határai (bár hozzáteszem, azért vannak olyan dolgok, amik valószínűleg bárkinél határátlépésnek számítanak, mint pl. a testünkre tett lekicsinylő, megalázó becsmérlő megjegyzések), de bárhol is vannak azok a határok, a határátlépés az határátlépés. A szülés pedig tipikusan egy olyan helyzet, amelyben a nők fizikailag és érzelmileg is nagyon kiszolgáltatottá válnak, és nehezen vagy egyáltalán nem tudják a határaikat tartani.

2. Kontrollvesztettség érzése. Ez természetesen nagyon is összefügg az előzővel, hiszen ha nem tudunk megakadályozni egy esetleges határátlépést, az a kontrollvesztettség érzésével jár. Ugyanakkor a kontrollvesztettség érzéséhez nem csak a határátlépés járulhat hozzá. Hanem például ha valami olyan dolog történik velünk, ami számunkra nagyon negatív, és aminek a lehetőségével egyáltalán nem számoltunk. Vagyis ha egy számunkra negatív érzelmi töltetű esemény sokként ér minket. Ilyen lehet pl. ha valaki hüvelyi szülést szeretne, és abszolút nem hajlandó fejben a császár lehetőségével számolni. Ha visszautasítja még a gondolatot is, mert mondjuk attól fél, hogy azzal „vonzza be”, ha rágondol, és aztán mégis megtörténik. Pedig ha valamit ennyire nem szeretnénk, akkor valószínűleg félünk tőle. A félelem pedig nem múlik el attól, hogy besöpörjük a szőnyeg alá. Ha létezik egyáltalán valami, ami tényleg segít bevonzani a rosszat, az a szőnyeg alá söpört, megtagadott félelem.

Szintén kontrollvesztettséget élhetünk meg, ha úgy érezzük, nem tudjuk, mi és miért történik velünk, a testünkkel, a gyerekünkkel, ha nem kapunk tájékoztatást és a fejünk felett születik döntés. Vagyis ha szó szerint elvették tőlünk a kontrollt az események fölött.

Fontosnak érzem kiemelni, hogy van a jóféle kontrollvesztettség is, ami egyébként kifejezetten fontos a szülésnél: hogy elengedjük a gyeplőt, kiadjuk a kezünkből, jobban mondva az agyunkból az irányítást, át a testünknek, ami tudja a dolgát, és akkor tudja a legjobban, ha nem próbáljuk agyból irányítani. De ez a fajta kontrollvesztés csak akkor tud megvalósulni, ha biztonságban érezzük magunkat, ha bízni tudunk a környezetünkben lévő emberekben, hogy tartják nekünk a teret, tartják a határainkat és vigyáznak ránk, amíg mi kilépünk az éber tudatosságunk állapotából és elmerülünk a testünkben. És nagyon fontos különbség, hogy itt nem veszi el senki tőlünk a kontrollt: itt mi adjuk ki a kezünkből.

3. Az empátia hiánya. Természetesen ez is összefügg az elsővel, sőt, a másodikkal is. Igazából minden mindennel összefügg, sőt, sokszor egymásból következnek. Ha a kísérőink empatikusak, akkor tiszteletben tartják az általunk egyértelműen meghúzott határokat és tájékoztatnak minket, hogy értsük, mi és miért történik velünk, empátia hiányában meg lehet, hogy nem foglalkoznak a határainkkal, mert egész egyszerűen nem is értik, hogy miért vannak azok ott, így önkényesen fölöslegesnek minősítik őket. De ha valami számunkra negatív érzelmi töltetű esemény történik velünk, pláne kiszolgáltatott állapotunkban, sokkal kevésbé valószínű, hogy traumatikusan éljük azt meg, ha a velünk lévők teret engednek az érzelmeinknek, elfogadják, nem bagatellizálják és nem minősítik azokat. Egy nem akart, de szükséges császármetszés végső soron még szép élménnyé is válhat, ha szomorúságunkat, csalódottságunkat, akár dühünket vagy kétségbeesésünket is szabadon kifejezhetjük, és ezek az érzelmeink elfogadásra és megértésre találnak. Még ha magán az eseményen nem is lehet változtatni, egészen más lesz így a megélés, mint ha az érzelmeink nem kapnak teret.

Egy olvasóm észrevételével egészítem még ki: traumát és főleg szülés utáni depressziót okozhat még az az érzés is, hogy többet vártunk magunktól, hogy csalódtunk magunkban. Ha valaki teljesítményként, sőt, vizsgaként tekint a szülésre, amin vagy átmegy, vagy nem, akkor bizonyos körülmények nem teljesülését (pl. ha nem sikerül a hüvelyi szülés) bukásként értékelhet: a saját bukásának a vizsgán. És a maga felé irányuló haragját, amit a bukás miatt érez, nem biztos, hogy enyhíteni fogja, hogy „pikkelt rá a vizsgáztató tanár”, mert elsősorban magában látja a hibát, és esetleg úgy gondolja, hogy a nehezített pályán is helyt kellett volna tudnia állni. Az ilyen fajta masszív önvád sajnos jó alapot teremt a szülés utáni depressziónak. Persze a szülő nő körül lévők határtartása és empátiája ilyenkor is rengeteget nyom a latban, sőt, sok esetben meg is akadályozza, hogy a nő traumaként élje meg azt, ami nem sikerült neki.

Szóval mit tehetünk azért, hogy ne legyen traumatikus szülésélményünk?

Hát először is gondoljuk át, hogy hol vannak a határaink, mik azok, amikhez ragaszkodunk, mik azok, amikhez kevésbé. (Ehhez egyébként kifejezetten jó módszer a szülési terv írás.) Gondoljuk végig, hogy hogyan tudnánk ezeket kommunikálni, illetve adott esetben tudhat-e a kísérőnk segíteni ebben a kommunikációban? Ha igen, készítsük föl őt erre! Készüljünk fel informatívan is a szülésre, tájékozódjunk a lehetőségeinkről! Ha lehetőségünk van rá, akkor válasszuk ki a szülésünk kísérőit, lehetőleg empatikus és ránk hangolódni képes embereket, de ha nincs rá lehetőségünk, akkor legalább egy olyan személyt vigyünk magunkkal, aki biztosan tud ránk kellő elfogadással és empátiával reagálni, aki ismeri a vágyainkat, a lelki világunkat! Végül pedig koncentráljunk arra, hogy mire vágyunk, de legyen B tervünk is arra az esetre, ha ez valamiért nem teljesülhet! Ne vigyünk magunkkal a szülőszobára ágy alá söpört félelmeket! Próbáljunk nem vizsgaként tekinteni a szülésre, ismerjük el, hogy minden felkészültség mellett is lehetnek olyan dolgok, amik nem rajtunk múlnak, és amikért mi nem vagyunk felelősek!

És igen, sajnos még ezek összessége sem egy bombabiztos recept arra, hogy ne történjen semmi olyan, amit rosszul vagy akár traumatikusan élünk meg. Mint épp az előbb mondtam: mindig vannak a hatáskörünkön kívül eső tényezők, amiket nem vagyunk képesek befolyásolni, a hétköznapi életben is, a szülésnél meg aztán pláne. Az éltre sincs egyébként 100%-os garancia, mindig benne van a pakliban, hogy fejünkre esik a féltégla, mert éppen úgy jött ki a lépés, rosszkor voltunk rossz helyen, stb. De azért mégis sokkal jobb esélyünk van egy szép szülésélményre, ha felkészülten vágunk neki. Egész egyszerűen kevesebb lesz a potenciális „buktató” (nem a vizsgán megbuktató értelemben 😉 ). Mindezek után pedig szép szülésélményt kívánok minden szülés előtt állónak! 🙂