Ez is egy olyan téma, amiről már egy hónapja tervezek írni. Legalább. Október elején ugyanis voltam egy ezzel kapcsolatos képzésen (súlyos képzésre járási függőségben szenvedek. 😀 ), ami nagyon inspirált engem, és azóta érik bennem ez az írás. A szülésre bocsájtóról (blessingway) már úgyis írtam egyet, úgyhogy most megírom a párját is. Amit megnyitottunk, azt zárjuk is le! Nézzük, hogy mi is hát ez akkor tulajdonképpen!

A szülésre bocsájtó kapcsán már írtam arról, hogy ezek a fajta rituálék: amikor felkészítünk valakit egy nagy eseményre, amikor beavatjuk valamilyen új szerepbe vagy épp amikor lezárunk valami fontosat az életünkben, egyáltalán nem valami újhullámos agymenések. Ellenkezőleg! Ezek a hagyományok régre nyúlnak vissza, és megtalálhatók a világ legkülönbözőbb pontjain kialakult emberi kultúrákban. Valójában azzal, hogy elkezdjük visszahozni ezeket, épp a spanyolviaszt fedezzük fel. Meg a lyukat a csőben. 😀

Azt gondolom, nekünk jelenleg nem nagyon vannak kulturális hagyományaink a lezárásokra. A kezdetekre még inkább. Új munkahely? Új párkapcsolat? Új házasság? Új ház? Költözés? Érkezik a baba? Koccintsunk! Ünnepeljünk! Örüljetek velem! Ki a boldogságos képeket a facebookra! Ja nem, bocs, most már inkább az instára. De ha ezek közül bármelyiknek vége van, azt már annyira nem rakjuk ki. Azt már nem akarjuk a nagyközönség, a „közösség” tudtára adni. Közösségi oldalak… az így alakult „közösségünknek” valahogy csak az új, ígéretes kezdeteket akarjuk tudtára adni, a szép vagy csúf vagy akármilyen végeket nem. Azt nem akarjuk „közösségben” megélni, mert mintha szégyellnénk, hogy véget ért valamink, hogy valami nem úgy alakult, ahogy terveztük. Pedig a végek szükségszerűek, ugyanúgy az életünk részei, mint a kezdetek. És mivel a zárás, a búcsú a legtöbb esetben nehéz, lelkileg megterhelő folyamat, na ezért aztán pont itt lenne a legnagyobb szükségünk a közösségi támogatásra! Hogy mennyire nincs ennek kultúrája nálunk! 🙁

Egy zárási rituálé rengeteget tud adni, mert enélkül a dolgok sokszor hááát… szóval olyan lezáratlanok. Vége, vége, de még nem fogtuk fel, nem zárult le bennünk. A lelkünknek utol kell érnie az eseményeket. Egy jó zárási rituálé segít neked, hogy megélhesd az összes nehéz érzésedet a véggel kapcsolatban, és aztán segít ezeket az érzéseket elengedni. És aztán felemelkedni, és újra a jövőbe tekinteni, mert minden zárás egy új kezdet is egyben. De újrakezdeni az tud igazán, aki le tudta zárni a múltat – nem úgy, hogy az egészet berakta egy ládikába, amit leszögelt, lelakatolt, lecsemperagasztózott, aztán kivitte a kert bal hátsó sarkába és elásta. Hanem úgy, hogy visszatekintett, kicsit (vagy nagyon) megsiratta, ha úgy érzi, bántották, akkor kidühöngte magát, majd meglátta azt is, ami esetleg szép volt benne, kielemezte, levonta a tanulságokat, és mindazt, ami jó és szép volt benne, meg a tanulságokat továbbviszi magával. És a legjobb, ha ebben a folyamatban ott van körülötte egy kupac ember, a közössége, akik megadják neki az érzelmi biztonságot, a kereteket, amik között nyugodtan érezhet azt és úgy, amit és ahogyan akar, akár szélsőségesen is, mert tudja, hogy ővelük ez biztonságos. Szóval tartják érzelmileg. És ugyanúgy, ahogy ott voltak a kezdeteinél, és tanúi voltak a döntésének, hogy most rálép egy új útra, most tanúi lesznek a végének is.

Ezt jelenti a záró szertartás, és ezt tudja adni nekünk. És lehet ilyet amúgy egyedül is csinálni. A szertartásokban erő van. Amikor úgy teszünk dolgokat, hogy annak jelentéstöbbletet adunk. Pl. a gyűrűváltás azt jelképezi, hogy te az enyém, én a tied ásó, kapa, nagyharang! És onnantól annak a tárgynak (a gyűrűnek) érzelmi energiát adunk, ez már nem csak egy fémkarika. Szívünk, lelkünk, hitünk és reményeink benne. De tudjátok, miben van még erő? A közösségben! Nem véletlen, hogy életünk legjelentősebb kezdeteit közösség előtt akarjuk meglépni, őáltaluk is hitelesíteni. Ez egy nagyon-nagyon természetes vágy és igény az emberben. Ez az igény ugyanúgy meglenne bennünk a záráskor is. Csak épp hogy félünk. Az ítélkezéstől, a meg nem értéstől, attól, hogy sérülékeny állapotunkban újabb sebeket kapunk támogatás helyett. Ezért inkább bezárkózunk és próbálunk lezárni egyedül, esetleg egy-egy bizalmas családtaggal, jó baráttal folytatott beszélgetések segítségével.

És akkor most kanyarodjunk vissza a szűkebb témára, ami a szülészárás! Nos, ez egy kifejezetten nagy néphagyománnyal rendelkező, régi rituálé a világ legkülönbözőbb pontjairól. De biztos, hogy sokatokban fölmerül a kérdés, hogy mit kell itt lezárni? Hiszen itt már van egy új kezdet, sőt, már benne is vagyunk nyakig, megvan a baba holala! Szóval mi a fenét akarunk mi itt zárogatni?

A válasz első hallásra talán meglepő fele az, hogy először is a testet. A női testet, amely képes volt annyira megnyílni mind lágyszövetileg, mind csontozatilag, hogy kiengedjen magából egy akár több, mint négy kilós kisbabát. A csontok, az ízületek, a kötőszövet, a hasizom teljesen kilazulva, megnyúlva. A szülés a női test teljesítőképességének csúcsra járatása, és a testnek regenerációra van szüksége ez után a hatalmas teljesítmény után. A szülészáró rituálé pedig hagyományosan tartalmaz olyan elemeket, ami segít összébb zárni a csontozatot, és ezáltal segíti a regenerációt. Nem is hangzik olyan hülyeségnek, igaz?

A válasz második fele viszont már a lélekre vonatkozik, vagyis csak részben, mert ez is szorosan összefügg a testtel, nagyon is! Várandósnak lenni azzal jár, hogy a testünk drasztikusan megváltozik, méghozzá elég rövid idő alatt. A hormonoknak, ezeknek a test és lélek közötti információcserét biztosító anyagoknak a termelése teljesen átalakul. Vannak nők, akik terhességnek élik meg ezt az állapotot, és csak ki akarják bírni valahogy a vágyott babáért, és vannak olyanok is, akik egyszerűen imádják ezt az állapotot, imádják minden percét. Annyira imádják, hogy nem is várják a végét, legszívesebben ki se engednék magukból a babát. És ezt anélkül mondom, hogy bármelyik végletet is minősíteném vagy meg akarnám mondani, hogy ebben az állapotban lenni ilyen vagy olyan hozzáállással és érzésekkel kell. Ilyet állítani eszemben sincs. Egyébként szerintem a legtöbb nő valahol e között a két véglet között van, vagyis hol jobban szeretik ezt a bizonyos áldott állapotot és tudják élvezni, hol meg tele van vele a hócipőjük.

De akár terhesnek érzi magát valaki, akár áldott állapotúnak, ez a kilenc hónap életünknek egy rendkívül intenzív, sok gyors változást és érzelmi hullámot hozó időszaka. Majd jön a szülés, ami pedig egy teljes megnyílás fizikailag és lelkileg is, és jó esetben maradandóan pozitív, akár katartikus élmény, majd következik a gyermekágy időszaka, egy teljesen más, megváltozott testben, ami nem hasonlít a pár nappal ezelőtti, terhes testre sem, meg a 9 hónappal azelőtti, várandósság előtti testre se nagyon. Vannak, akik konkrétan szomorúságot, még veszteségérzést is megélnek, hogy a terhességnek vége. Már nem egységben vannak a babájukkal, már rajtuk kívül létezik. És természetesen ezt akarták, nyilván, ezért vállalkoztak az egészre. De attól még nem biztos, hogy könnyű ennek a folyamatnak a végére érni.

De akár nosztalgiával és azzal a „valami már nincs többé” érzésével tekintünk vissza a várandósságra, akár örülünk, hogy végre túl vagyunk rajta, akkor is az életünknek egy nagyon jellegzetes, semmi máshoz nem hasonlítható időszakát hagyjuk magunk mögött, ami biztos, hogy rengeteg változást hozott az életünkbe, és ami által biztos, hogy mi is sokat változtunk, nem csak testileg, de lelkileg is. Ugyanez igaz a gyermekágy testileg és lelkileg szintén nagyon intenzív időszakára is.

A régebbi kultúráknál és a természetközeli népeknél a szülés zárószertartását a gyermekágy kb. 6 hetes időszaka végén végezték. Segítettek az anyának testileg és lelkileg is összezárni, hogy újra visszatérhessen sok olyan tevékenységhez, amit a gyermekágy időszaka alatt nem végezhetett, pl. mosás, főzés, takarítás. Mai világunkban persze már nincs ilyen éles határvonal a gyermekágyas időszak végén. Mondjuk az, hogy otthon lehetünk a gyerekkel akár 3 évig is, de az első két évben ráadásul még egész jó anyagi támogatást is kapunk erre jelenleg, egyáltalán nem általános a nyugati kultúrában sem. Az Egyesült Államokban pl. ha jól tudom, még 6 heted sincsen rá, hogy visszamenj dolgozni, ha nem akarod, hogy kirúgjanak, ami azért valljuk be, elég durva még fizikailag is, ha a lelki oldalát nem is nézzük. De európai országonként is nagyon más ennek a szabályozása.

Mindenesetre sokan, akik Magyarországon kérnek szülészáró szertartást, nem 6 hét után kérik, hanem fél-egy év után, amikor ők úgy kezdik érezni, hogy tényleg lezárul egy időszak, nyílik kifelé újra a világ. No meg az sem elvetendő szempont, hogy egy szülészáró rituáléhoz bizony kell pár óra gyerek nélküli zavartalanság, és valaki ezt fizikailag se tudja megoldani, valakinek meg egyszerűen csak nem komfortos érzés még több órára másra bízni a babáját, különösen, ha szoptatott baba, így a szülészárást inkább későbbre halasztja. De olyan is van, aki igenis 6 hét után kéri. 🙂 Nem lehetetlen amúgy megoldani szoptatott babával se, lehet lefejni tejet, és lehet neki pl. svéd itatópohárból adni, hogy biztos ne legyen belőle cumizavar. De az is teljesen érthető, ha valaki 6 hét után még befeszül attól, ha a babája órákig nincs a közelében, és nem tud ellazulni. Én is ilyen voltam. 🙂

A szülészáró rítus forgatókönyvét lehet sokféle más életesemény zárására is adaptálni: szakításra, válásra, akár barátság lezárására, költözésre, stb. mint ahogy arról már az elején is beszéltem – nyilván ebben az esetben nem a csontok összezárásán lesz a hangsúly. 😀 Akárhogy is: lezárni egy időszakot, és ennek a lezárásnak megadni a módját csodálatosan mély, felszabadító, lélekemelő élménnyé válhat bennünk. Csak ajánlani tudom mindenkinek. 😉