Még a „Hol altassam a babát?” cikkben ígértem, hogy írok majd a válaszkész nevelés előnyeiről is. Ennek a kapcsán tervezem említeni az alvástréningezést is, illetve arról is beszélek majd, hogy szerintem hol van a csúsztatás a mostanában divatba jött „Ha anya jól van, baba is jól van” közmondásban. Csapjunk hát a lovak közé! 🙂

Mit is jelent válaszkészen nevelni? Alapvetően azt, ami a kifejezés nevében is benne van: ha a gyerekem hív, akkor én válaszolok. És ezt már a gyerekem születése pillanatától gyakorlom, vagyis nem csak onnantól, amikor már szavakkal ki tudja fejezni, hogy hív engem. Ha a kisbabám kommunikálni próbál valamit, akár úgy, hogy ordít, mint a sakál, akár úgy, hogy nyöszörög, akár intenzíven mozog, hadonászik, akár ha a tekintetemet keresve, mosolyogva mondogat apró hangocskákat, akár bármit csinál, azt én kommunikációnak tekintem és válaszolok. Reagálok. Nem hagyom figyelmen kívül, mint ahogy nem hagynám szándékosan soha figyelmen kívül azt sem, ha egy felnőtt ember hozzám szól. Kivéve, ha az illető direkt bántó bunkóságokat mond nekem, mert akkor lehet, tényleg az a legjobb stratégia, ha süketnek tettetem magam. Mindenesetre nem reagálni egy megszólításra nagyon egyértelmű elutasítása a másik embernek – ez egy felnőtt-felnőtt interakcióban teljesen egyértelmű, ugye?

Nos, amikor kisbabáról vagy akár egy már beszélni tudó kisgyerekről van szó, akkor sokszor valahogy mégsem ilyen egyértelmű nekünk a nem reagálás kommunikációs jelentése. Ennek pedig elsősorban kulturális okai vannak. Az európai kultúra egész a közelmúltig nem sokra tartotta a kisbabák vagy akár a kisgyerekek felfogóképességét és kommunikációs készségét. A viselkedésüket egyszerűen életkori tartozékként kezelték, nem pedig olyasminek, aminek akár jelentéstartalma is lehet, vagy aminek a jelentéstartalma számít egy felnőttnek.

Egy történet jut eszembe erről, amit egy kedves ismerősömtől hallottam, aki már nagymama. Akkoriban még nem volt „rooming in” rendszer a kórházakban, a kisbabák automatikusan a csecsemőosztályra kerültek. Ez az ismerősöm frissen szült anyaként, az üvegablakon keresztül figyelte, ahogy bent, a csecsemőosztályon a kisbabája torka szakadtából ordít – és nem engedték be hozzá. Nem mintha bármelyiküknek bármi baja lett volna, csak akkor ez volt a rendszer. A babáknak az újszülött osztályon volt a helyük, az anyáknak meg tőlük külön, kész, pont. Ő akkor nézte a síró kisbabáját, akihez nem mehetett be, és tehetetlenségében ő is sírva fakadt. Erre odajött hozzá egy nővér, és kedvesen megkérdezte tőle: Miért sír, kedves anyuka? Erre az ismerősöm elmondta, hogy azért, mert ott sír az ő kisbabája és nem mehet be hozzá. Erre a nővér vigasztalóan rámosolygott, és azt felelte: hát igen, a kisbabák azok ilyenek: sírni szoktak.

Talán értitek, mit akartam elmesélni ezzel a történettel. A nővér nem volt rosszindulatú, nem volt szadista, egyszerűen csak abból az alapfeltevésből indult ki, hogy a kisbabák azok olyanok, hogy sírnak, ez a természetük, hogy úgy mondjam. És fel sem merült benne, hogy a babasírásnak bármilyen kommunikációs jelentősége lehet. A válaszkész nevelés igazából egy attitűd, ami abból az alaptézisből indul ki, hogy az embergyerek már születése pillanatától egy érző, értelmes lény, aki képes kommunikálni a saját szükségleteit a gondozói felé. Vagyis a kisbaba sírására, bármilyen hangadására, testbeszédére mint információhordozóra, a kommunikáció eszközeként tekintünk, ami a tudtunkra adja, hogy a baba mit érez, és amiből mi következtethetünk arra, hogy mire van szüksége.

Persze nem mindig egyszerű ezt az üzenetet dekódolni. Ha az ember rááll arra, hogy értelmet és jelentést tulajdonítson a babája sírásának, akkor egy idő után általában többé-kevésbé belejön abba, hogy a különböző fajta sírásokat – az éhség-sírást, a fáj valamim-sírást, az unatkozom-sírást, a megijedtem-sírást stb. – megkülönböztesse egymástól. De aztán olyan is van, hogy az ember az istenért nem jön rá, hogy mi a gond, pedig tök nyilvánvaló. Emlékszem, egyszer még a nagyobbik gyerekemmel utaztunk valahova autóval, mikor még fél év alatti kisbaba volt (nem volt extrém hosszú út, városon belül mentünk), és egyre jobban ordított, ami nem volt rá jellemző. Ő volt az a gyerekem, aki bármilyen hosszú utat végigült autóban, ha közben megszakítás nélkül énekeltem neki. Egyszer egy három órás utat énekeltem neki végig, és aznap estére olyan torokfájást kaptam, amilyet soha azelőtt, és azóta se, de a gyerek meg se nyikkant egész úton. Viszont ebben az esetben (mikor városon belül autóztunk) egyre jobban ordított, és én már szinte tótágast álltam, hogy megnyugtassam valahogy, de nem segített semmi – amikor is véletlenül hozzáértem az arcához, és rájöttem, hogy szegény gyereknek rettenetesen melege van. Tél volt, a gyerek nyakig beöltöztetve, az autóban meg ment a fűtés. Szerencsétlenről csorgott a víz. Hogy én erre nem gondoltam…! 😀

És persze olyan is van, hogy a gyerek sír, és nem jövünk rá, hogy miért. Ennek lehetséges okaira – vagyis hogy mi minden miatt sírhat egy baba és mi baja lehet – is ki szeretnék térni majd egy cikkben. Talán pont a következőben, majd meglátom. 🙂 Mindenesetre nagyon nehéz azt szülőként megélni – sokszor egyenesen idegtépő – hogy ordít a kisbabánk, és nekünk gőzünk sincs, mi baja, és abszolút nem tudunk mit kezdeni vele. Sok szülő ilyenkor csinálja azt, hogy lerakja az ordító babát, és átmegy egy másik szobába, azon az alapon, hogy „úgy látszik, a babának mindegy, hogy vele vagyok-e, láthatólag így is, úgy is ordít, akkor inkább arrébb megyek, hogy legalább nekem ne kelljen hallgatni, ezt az iszonyú, idegtépő hangot!”

Értem egyébként a logikát, és nem ítélek el senkit. A szülő ilyenkor tényleg tehetetlenséget él meg, és nem azért hagyja ott a babáját, mert nem érdekli, mi van vele. De most gondoljunk bele egy pillanatra a következő helyzetbe: ott vagyunk mi (gyerekként vagy akár felnőttként) a szobában egy szeretett személlyel, aki számunkra a biztonságot jelenti. Lehet ez anyukánk, apukánk, párunk, legjobb barátunk, bárki. És mi teljesen kiborulva zokogunk, mert mondjuk nagyon fáj valamink, testünk, lelkünk, sokkot kaptunk valami számunkra ijesztő dologtól, vagy bármi egyéb – teljesen lényegtelen. Megállíthatatlanul zokogunk. Az illető személy először próbál minket megnyugtatni, de aztán látva, hogy semmi eredmény, fogja magát, átsétál a másik szobába, és ránk csukja az ajtót, hogy na jól van, akkor inkább bömböljünk magunkban, csak neki ne kelljen hallgatnia. Hogy esne ez nekünk? Mit élnénk meg egy ilyen helyzetben? Végiggondoltuk? Megvan? Na: a babánk is valami hasonlót fog megélni ebben a helyzetben – csak még erősebben. Mert őneki még abból áll a világ, amit lát, és amit nem lát, nem hall, nem érzékel, az nem is létezik. Ugyanis egy csecsemőnek nincs még kialakult állandóságtudata. Egy nagyobb gyerek vagy egy felnőtt legalább tudja azt, hogy a szeretett személy nem tűnt el örökre, csak a másik szobában van. A kisbaba ezt még nem tudja. Csak azt, hogy a biztonságot jelentő személy eltűnt. Nincs. És ő egyedül van az egész kerek világon. Nyilván ez még nem mondatokként fogalmazódik meg a fejében. Csak azt érzi, hogy egyedül van a fájdalmával, félelmével, hogy hiába kiabál, nem jön senki.

Egy ilyen helyzetben, mikor a kisbabánk nagyon ordít, és úgy tűnik, hogy nem tudjuk megnyugtatni, és nem tehetünk érte semmit, higgyétek el: az, ha ott vagytok vele, és visszatükrözitek neki, hogy figyeltek rá és együttéreztek vele, jóval több, mint az a bizonyos semmi. Felnőttként is sokszor a legtöbb, amit tenni tudunk egymásért, az az együtt érző jelenlét. Az, hogy tudatjuk a másikkal: nincs egyedül bánatában, félelmében, fájdalmában, hanem ott vagyunk vele, és nem vagyunk süketek a bánatára, jelen vagyunk. És ez sokszor a világot tudja jelenteni, és általában jóval támogatóbbnak éljük meg, mint ha valaki bölcs tanácsokkal traktál minket mondjuk, és megpróbálja helyettünk megoldani a gondjainkat. Nyilván nem azt mondom, hogy ne segítsünk a kisbabánkon, ha tudunk, de ha nem tudunk, akkor az együtt érző jelenlét is rengeteget jelent, jóval többet, mint a semmit. Ebben az esetben ez lesz a válaszkész jelenlét. És ez amúgy egyáltalán nem könnyű sokszor, mert szülőként tényleg nehéz „tehetetlenül” nézni, hogy ordít a gyerekünk. De segít, ha tudatosítjuk magunkban: azzal, hogy jelen vagyunk, nem hagyjuk ott, éppen teszünk valamit érte.

És itt most át is tudok kapcsolódni az altatáshoz, az alvástréninghez, meg a sírni hagyáshoz. Szóval tudom, hogy a kétszázadik leszek, aki ezt leírja, mert rengeteg cikk létezik a témában, de még mindig azt látom, hogy sokan nincsenek tisztában ezzel: szóval az altatás sokszor egyáltalán nem egyszerű dolog, borzasztó kimerítő folyamat a szülőknek, és nem véletlen, hogy sokakban fogalmazódik meg, hogy hogyan tudnák megtanítani a kisbabájuknak, hogy aludjon el este gyorsan, és aludja át az éjszakát. A szülők kimerültek, ami teljesen érthető, és erre a szülői igényre jöttek létre az alvástréningek. Viszont az alvástréning NEM tanítja meg a babát jobban aludni. Az alvástréning – ami bármilyen hangzatos nevet kapott is, mégis csak egy sírni hagyáson alapuló módszer – arra tanítja meg a babákat, hogy ne jelezzenek a szüleiknek, ha félnek, szomorúak, magányosak vagy akár fáj valamijük, stb. És igen, egy idő után megtanulják, hogy hiába ordítanak, hiába hívják kétségbeesetten anyát/apát, mert úgyse jön senki. És ha ezt megtanulta, akkor a szülők több alváshoz jutnak majd, de ennek sajnos hosszú távú ára van. Még biológiai ára is van egyébként, mert az alvástréningezett baba stresszhormonszintje tartósan magasabb lesz, és ha a szervezet ilyen pici korban erre áll be, akkor ezt tekinti majd normálisnak, az alapállapotnak, erre rendezkedik be – ez pedig egy sor egészségügyi problémát vetíthet előre a későbbiekben. Nagyobb eséllyel lesz magas vérnyomása, szív- és érrendszeri betegsége, cukorbetegsége, stb, rosszabb lesz az általános stressztűrőképessége, ami kihat a viselkedésére. De természetesen nem csak biológiai ára van, hanem lelki, és szülő-gyerek kapcsolatbeli ára is. Az ősbizalom veszik oda, a „bármikor, bármivel fordulhatok hozzád” érzése.

És még valami (ezt most Dr. Máté Gábor után szabadon fogalmazom meg): az embergyerek két alapvető lelki szükséglettel születik a világra. Az egyik az önazonossági szükséglet, a másik meg a kötődési szükséglet. Vagyis egyrészt mindenki egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, és mindenkinek szüksége van rá, hogy ezt megélhesse. Hogy önmaga lehessen, és mások elfogadják őt olyannak, amilyen. Másrészt meg arra van szüksége, hogy kötődjön másokhoz. És a kettő közül a kötődés szükséglete az erősebb. Ez abszolút létszükséglet: az embergyerek magatehetetlenül születik, muszáj kapcsolatot kialakítania a gondozóival a túlélésért. Ezért aztán ha ez a két elemi szükséglet szembekerül egymással, akkor a kötődési szükséglet fog győzni, és az önazonosság szükséglete lesz a vesztes. Vagyis egy kisgyerek, ha abba a helyzetbe kerül, akkor megtanulja önmagát és a szükségleteit elnyomni azért, hogy elfogadhatóvá váljon az őt gondozók számára, és így megteremtse a kapcsolódást. Csakhogy ez a tanulás – mint minden, amit az életünk korai szakaszában tanultunk meg – nagyon nehezen visszafordítható. Ha már babaként megtanuljuk, hogy hiába jelzünk, a szükségleteinkre nem válaszolnak, akkor nagyon korán tanuljuk meg azt, hogy egy emberei kapcsolatban a mi szükségleteink, érzelmeink elnyomandók a kapcsolat fenntartásáért. Gondoljunk bele, hogy milyen hosszú távú hatása van egy ilyen kialakult attitűdnek az emberi kapcsolatainkra!

Gyorsan szeretném leszögezni, még mielőtt félreértés támad: a válaszkész nevelés nem egyenlő az engedékeny neveléssel. Vagyis ha a gyereked valami olyat akar, amiről te szülőként tudod, hogy nem jó neki, mondjuk át akar szaladni az úttesten, akkor természetesen elkapod a grabancát és nemet mondhatsz neki válaszkészen nevelő szülőként is. Válaszkésznek lenni nem annyit tesz, mint igent mondani mindig: az annyit tesz, hogy válaszolni, vagyis nem hagyni reakció nélkül. 🙂 Tehát a gyerek jelzéseit, kommunikációját, szükségleteit – és nem csak a fizikai, hanem az érzelmi és a mentális szükségleteit is, pl. a társaságra, emberi jelenlétre való igényét – komolyan vesszük, és nem legyintünk rá és tituláljuk „gyerekes” dolognak.

Végszóként pedig ez eddigiek fényében kitárgyalnám ezt a mostanában gyakran hangoztatott, divattá vált mondatot, hogy „Ha anya jól van, baba is jól van”. Nos, ez így ebben a formában szerintem nem igaz. Ez a mondat szerintem abból ered, hogy az anya és a baba különösen az elején még nagyon szoros egységben léteznek, és kihatnak egymásra, vagyis amíg az anya nincs jól, lelkileg, mentálisan, és az alapvető fizikai szükségletei is nehezen elégülnek ki, az a babára és a baba jóllétére is kihat. És igen, teljesen egyet értek abban, hogy rá kell helyezni a fókuszt az anyák jóllétére is, nem csak a babákéra, nagyon is, hiszen kettejük jólléte elválaszthatatlan egymástól, azon kívül kultúránkban mélyen gyökerezik az „anyamártíromság”, hogy áldozd föl magad az anyaság oltárán, és fontos ezen változtatni. Szóval igen, figyeljünk rá, hogy anya jól legyen, és anya jólléte fontos eleme a baba jóllétének – de nem az egyedüli eleme.

Gondoljunk csak bele: anya nagyon fáradt, és szüksége lenne egy kiadós alvásra, de nem tud aludni a babától. Úgyhogy átrakja a másik szobába, hadd ordítson, majd abbahagyja, és alszik 10 órát egyhuzamban. Anya felébred és jól van. És baba? Nem, ő nincs jól, attól még, hogy anya jól van. Ugyanis babának az anyukája jóllétén kívül is vannak szükségletei. Az anya és a baba szükségleteit együtt és egyszerre kell szem előtt tartani. És igen, anya szükségletei, meg apáéi is átmenetileg valamennyire háttérbe szorulnak a babáért, ugyanakkor nem szabad teljesen megfeledkezni róluk, és meg kell próbálni időnként úgy kielégíteni őket, hogy közben a baba elemi szükségletei ne sérüljenek. Jelen alvásos példában pl. meg lehet kérni valakit, hogy vigyázzon pár órát a babára, hogy anya aludni tudjon. Egy gyereknél még az „anya a babával együtt alszik napközben” felállás is egész jól szokott működni – néha még két gyereknél is, ha sikerül úgy beállítani a 2 gyerek alvását, vagy ha a nagyobb intézménybe jár már.

Szóval összefoglalva: fontos, hogy anya jól legyen, de ne essünk abba a hibába, hogy azt hisszük: anya és baba szükségletei teljesen megegyeznek, és minden fontosat megtettünk a babáért azzal, hogy kielégítettünk minden anyai szükségletet! Inkább azt mondanám: ha anya nincs jól, az babának se lesz jó. De ha anya jól van, az önmagában még kevés a baba jóllétéhez.