A téma, amit választottam erre hétre: a gyermekágyas érzelmi-mentális támogatás legfőbb pontjai. A félreértések elkerülése végett: tudom, hogy a gyermekágyban rengeteg fizikai támogatásra van szükség, nagyon is, de én most a lelki-mentálisra koncentrálok. És a támogatás alatt nem feltétlenül a fizetett segítő gyermekágyas dúla támogatását értem. Támogatni bárki tudhat, aki a közeledben van és látja, hogy szükséged van rá. Azokat a pontokat használom, amiket a dúlaképzésen tanultam, de a saját kifejtésemet teszem hozzájuk. Megjegyzem: ezen pontok többsége nem csak szigorúan a gyermekágyas anya támogatására értelmezhetőek, hanem bármilyen más helyzetben is, amikor valaki lelki normatív vagy épp nem normatív krízisen megy keresztül. (A normatív krízis kifejezés arra utal, hogy a természetes vagy akár örömteli változások is lehetnek nehezek és lelkileg megterhelőek az életünkben. Mint amilyen pl. egy baba érkezése.)

1. pont: Meghallgatás, meghallás. A második szót azért írtam oda, mert kicsit többet jelent, mint az első. Meghallgatni nem elég, halld is, amit mond! Vagy másik érzékszervvel: ne csak nézd, de lásd is! Ez azt jelenti, hogy befogadod és elfogadod azt, amit hallasz és nem kérdőjelezed meg. Ha egy gyermekágyas anya (vagy bárki) a nehézségeiről, a nehéz érzéseiről beszél neked, akkor először is fogadd el, ne kérdőjelezd meg őket, mert minden érzés jogos és minden megélés érvényes. Még akkor is, ha te nem így látod: ezek az ő érzései, az ő valósága, és nem fognak attól eltűnni, hogy valaki azt mondja rájuk, hogy értelmetlenek, hülyeségek, nem is kéne ott lenniük. Tehát: meghallgatod, hogy mi van benne, hogy van. Nem vágsz közbe, csak jelzed, hogy figyelsz. Nem bagatellizálod, nem kezded tanácsokkal bombázni, nem próbálod meggyőzni arról, hogy nem is úgy van, ahogy mondja, hogy nem is olyan rossz, hogy túl negatívan látja, stb. Ezzel ugyanis nem a pozitivitás irányába tereled, csak azt az érzést fogod benne kelteni, hogy az érzései nem érvényesek, nem elfogadhatóak. Ez pedig egyenes út az érzelmek elnyomásához. Egyszerűen csak meghallgatod és megértésedet fejezed ki.

Valóban meghallani valakit nem mindig könnyű, sokan nem is tudják, hogyan kell vagy miért lenne fontos, ezért talán te leszel az egyetlen, aki valóban megteszi ezt neki. Ennek pedig hatalmas a jelentősége. A gyermekágy az az időszak, amelyben a legtöbb nő küzd az érzelmi elfojtás problémájával: vagyishogy vannak olyan érzései, amiket rossznak tart, bűntudata van miattuk és ezért megpróbálja lenyomni őket. De ha nem is próbálja az érzéseit elnyomni, a gyermekágyban akkor is nagyon sok nő szembesül azzal, hogy ez az időszak nem könnyű, és az ezzel kapcsolatos nehezebb, negatívabb érzéseiket kifejezni társadalmilag még mindig nem túl elfogadott – bár szerencsére ebben már legalább elindult valami változás. Vannak, akiket a közvetlen környezetük sem támogat abban, hogy friss anyaként a nehézségeikről beszéljenek, és nekik van a legnehezebb dolguk. „Miért, azt hitted, könnyű lesz?” „Magadnak szülted!” „Te akartál gyereket nem? Akkor most mi bajod van?” „Lényeg, hogy a baba jól van, a többi nem is számít!” Kinek ismerősek ezek a mondatok? Van, aki még azt is megkapja, hogy „Milyen anya az ilyen?” Mármint akinek bármi baja van friss anyaként, és nem az abszolút rózsaszínű boldogságban fürdőzik a babájával. Ezeknek az anyáknak van a legeslegnagyobb szükségük arra, hogy valaki meghallja az ő hangjukat, de őszintén: ez bármelyik friss anyának jól jön szerintem. 😉

2. Ne ítélkezz. Eléggé összekapcsolódik az első ponttal, mégis különvettem. És amúgy ez egy rohadt nehéz dolog. Időnként még az olyan embereknek is, mint amilyen én vagyok, pedig azt hiszem, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy én empatikus vagyok. És igen, időnként még így is nehéz, amikor a magamétól nagyon eltérő felfogásmóddal találkozom. És nyilván nem arról van szó, hogy bajom van azzal, ha valaki nem mindenben ugyanazt gondolja, mint én. Amúgy is: nyilván senki se gondolja mindenben pont ugyanazt. 😀 Viszont vannak dolgok, gondolatok, nézetek, amik nekem nagyon fontosak. És az anyaság területén aztán van pár ilyen dolog. És bizonyos döntésekkel szemben, amikkel nagyon nem értek egyet anyaként, külső szemlélőként időnként nehezen vagyok empatikus, és nehezemre esik nem elítélni. Most nem konkretizálok, lényeg, hogy akadnak ilyen döntések, és nyilván nem csak anyák, hanem apák, nagyszülők, bárkik kapcsán, akik kisgyerekkel kapcsolatos döntéseket hoznak. Idegenek által meghozott döntésekhez nyilván semmi közöm, de az ember rokonként, barátként, családtagként is belefuthat olyanba, hogy nem csak nem ért egyet az illető anyai/apai döntéseivel, de konkrétan zsigerből el is ítéli azt.

És persze dúlaként is belefuthat ilyenbe az ember, bár ha már az elején kiütközik, hogy az anyával nagyon nem vagyok kompatibilis, akkor lehet, hogy nem vállalom – mert hogy én se vagyok szent, bármennyire is igyekszem, hihihi! 😀 Neeem, amúgy annyira nem igyekszem, de az empátiámat tényleg mindig próbálom fejleszteni, mert tudom, hogy minden kialakult életfelfogás mögött egy élettörténet van, amit én nem feltétlenül látok. És ha elítélem és jól megmondom, na az aztán biztosan nem segít semmin, rontani ellenben ronthat. Azonkívül ha barátom, családtagom, kliensem hoz egy olyan döntést, ami engem kiakaszt így elsőre, de látom, hogy nehéz neki, akkor szeretnék segíteni. És akkor megpróbálom egy kicsit félretenni az én világomat, legalább arra az időre, hogy beléphessek az ő világába és megérthessem őt. És ha ezt sikerül megtenni, ha sikerül félretenni az én értékítéletemet arra az időre, amíg az ő világába lépek, és vele foglalkozom, akkor van esélyem meglátni, hogy mire van szüksége és mi lenne a tényleg segítség. Máskülönben amíg félre nem teszem, addig tartok vele szemben egy érzelmi távolságot, mondhatni valamiféle erkölcsi magaslatról nézek lefele az illető szenvedésére, és ez érthető módon meggátol az empátiában. Pedig aztán én is hozok időnként elítélhető döntést – akár olyat is, amivel én magam sem értek egyet utólag. De próbálok empátiával viszonyulni magamhoz is, hisz ismerem magamat annyira, hogy tudom és értem, akkor, az akkori tudásommal, érzelmi, mentális állapotommal miért csak arra a döntésre voltam képes.

3. Nincs nálad a bölcsek köve, ne oszd az észt! Még akkor se, ha pszichológiából, nevelés tudományból, stb. doktoráltál! Ez szintén szorosan kapcsolódik az előző ponthoz. Mondhatni ebből kell kiindulj, ha a saját ítélkezésedet akarod visszafogni. Szóval: ne osztogassunk kéretlen tanácsokat! Még önként kikért tanácsot is csak óvatosan! Tudván tudva, hogy nem mindenki számára ugyanaz a járható út és a megfelelő döntés. Hadd idézzek egyik kedvenc könyvemből, A gyűrűk urából: „A tündék ritkán adnak könnyelmű tanácsot. A tanács veszedelmes ajándék, mert minden szándék rosszra fordulhat.”

Amúgy tudom, hogy ez is egy nagyon nehezen betartható pont. Mert amikor biztos vagy benne, hogy a másik valamit teljesen rosszul csinál, és ez se neki nem jó, se a babájának, és te tudod, hogy mit kéne máshogy csinálniuk, és csak annyi kéne, hogy te ezt megmondod nekik, ők meg megfogadják és mindenki jól járna… szóval nagy lehet a kísértés. De hidd el, ha a másik tippekre, ötletekre, tanácsra vágyik, akkor azt mondani fogja. Mert miről is szól egy kéretlen tanács? Arról, hogy én látom, és naaagyon tudom, hogy az a másik éppen rosszul csinál valamit, sőt, teljesen elrontja. És hát egy anya esetén még fontosabbnak tartjuk, hogy ezt közöljük vele, mert ugye itt nem csak róla van szó, hanem a gyerekéről/gyerekeiről is.

De kinek lesz az jó, ha ezt közöljük vele? Neki? Vagy a gyerekeinek? Nem valószínű. Gondold végig: te hogy reagálnál, ha valaki közölné veled, hogy rosszul csinálod, tök elrontod, rosszat teszel a gyerekednek, miközben te amúgy legjobb tudásod szerint mindent megteszel? Mert a kéretlen tanács igazából erről szól: most rosszul csinálod, most rosszat teszel a gyerekednek, én viszont tudom, hogy kéne, csináld inkább így. Még akkor is, ha nem fogalmazod bele a tanácsba, hogy azért adod, mert a másik most épp rosszul csinálja, hidd el, ez a mondandó akkor is benne van látensen. Szerintem erre kétféleképpen lehet reagálni, attól függően, hogy mennyire van stabilan felépített anyai énképed és mennyire függsz mások véleményétől. Ha nagyon függsz, és nagyon bizonytalan vagy magadban és az anyaságodban, akkor összetörsz tőle. Ha meg van egy jól felépített felfogásod arról, hogy mit miért csinálsz úgy, ahogy csinálsz, akkor erre a kéretlen tanács dologra a normális reakciód az lesz, hogy „Menj a jó büdös francba!” Szóval: kéretlen tanáccsal egy bizonytalanabb anyát a falhoz kensz, és csak elbizonytalanítod abban, hogy egyáltalán alkalmas az anyaságra (tényleg így van, nem viccelek), egy határozottabb anyát meg magad ellen hangolsz, mert beindítod a reflex-szerű támadás-mint-védekezés reakcióját. Kinek lesz ez jó? Max. neked. Mert könnyítesz a lelkeden, hogy megmondhattad a véleményedet. Neki ettől jobb lesz? Marhára nem. A gyerekének jobb lesz? A fent vázolt két reakció fényében marhára nem.

Még valami: az embernek sokszor azért támad késztetése kéretlen tanácsokat osztogatni, mert ha valaki kiönti nekünk a lelkét, és mi nagyon sajnáljuk és együtt érzünk vele, akkor úgy érezzük, tennünk kell valamit érte. Különösen férfiakra jellemző ez a fajta reakció, de nőkre is simán, hogy ha valaki arról beszél nekik, hogy mi nehéz neki, akkor problémamegoldó üzemmódba kapcsolnak. Vagyis azt hiszik, hogy a másik azt várja tőlük, hogy segítsenek neki megoldani a problémájukat, és ezért osztotta meg velük – pedig a másik csak értő meghallgatásra vágyott. De az is lehet, hogy tényleg csak azt érezzük: tennünk kell valamit a másikért, és ezért próbálunk mondani valami okosat, hogy ne érezzük magunkat olyan haszontalannak, ha már a másik ember minket ajándékozott meg a bizalmával. De az a helyzet, hogy a csend és a csendben maradás egy alulértékelt dolog. Sokszor csendben maradni a legnehezebb, pedig azzal segítenénk a legtöbbet. Gondoljunk bele, mi miből éreznénk inkább a támogatást, ha megosztjuk valakivel a nehéz érzéseinket? Ha az illető csöndben figyel ránk és együttérzéséről biztosít minket, esetleg egy-egy kérdést tesz föl nekünk, ami segít a saját érzéseinket és gondolatainkat tisztábban látni, vagy ha kéretlenül elkezdi mondani, hogy szerinte mit lehetne csinálnunk ebben a helyzetben? Én utóbbi esetben inkább azt érzem, hogy az illető nem ad helyt a negatív érzéseimnek, míg előbbiben azt, hogy megértenek és figyelnek rám.

4. Közösségbe emelés. Tudasd az anyával, hogy nincs egyedül. Egyrészt azért, mert te például itt vagy neki, számíthat rád, látod őt és hiszel neki akkor is, ha van olyan, aki nem. Másrészt mert nem ő az egyetlen, aki hasonlón megy át: rengeteg ember volt már hasonló helyzetben, és érzett hasonlót, mint ő, sőt rengeteg ember van jelenleg is ugyanebben és érez hasonlókat, még ha ezt nem is rakják ki az instára meg a facebookra, mert szégyellnivalónak érzik, így aztán mind külön-külön elszigetelten azt hiszik, hogy ők a deviánsak, mert hisz mindenki másnak láthatólag olyan könnyen és dalolva megy az anyaság, és senkinek nincsenek nehéz percei meg negatív gondolatai. Segíts az anyának megtalálni a sorstársakat! Ajánl neki közösséget vagy segíts neki keresni! Ha rájössz, hogy nem vagy egyedül abban, amiben vagy, és ha olyan emberek közé mész, akik ugyanebben vannak, az a világot tudja jelenteni. Mert egyrészt közösség, amiben otthon érezheti magát, ez meg az anyáknak különösen fontos, mert mint arról már sokszor beszéltem, az anyaság jelen társadalmunkban magányos üzem, és ami közössége előtte volt az anyának, az anyává válással együtt sokszor abból is kiesik. Másrészt a sorstársak közösségében rájön, hogy más is hasonlókat él meg, és ez legitimálja igazán az ő megéléseit.

5. Anyja helyett anyja, barátnője helyett barátnője. Amikor az ember anyává válik, akkor érzi csak igazán szükségét a női támogatásnak, mindenek előtt az anyjáénak. A friss anyaság egy rendkívül kiszolgáltatott és sérülékeny állapot, és ha valaki most válik először anyává, akkor egy teljesen, totálisan új szerepben kell épp helyt állnia. Ez az a pont, amikor nyúlnál a szülői mintáért, az anyai bölcsességért, a megerősítésért – már ha van neked olyanod, amiért tényleg tudsz nyúlni, és amiért bizalommal nyúlnál. De ez sajnos nem mindenkinek adatik meg. Vannak, akiknek már nem is él az anyukájuk, mikor ők maguk anyává válnak. Vannak, méghozzá nem is kevesen, akik nincsenek olyan viszonyban az anyukájukkal, hogy ebben a helyzetben őt szólítsák. Vannak, akik nagyon távol élnek az anyukájuktól, akár másik országban. Ma már a távolság részben áthidalható a technika vívmányaival, de akkor is: lehet, hogy az anya édesanyja nem tud ott lenni hús-vér valójában, pedig a friss anyának arra lenne szüksége: az élő ölelésre, arra, hogy amikor sírva fakad a síró babája fölött, akkor valaki odalépjen, gyöngéden megsimítsa a hátát, és azt mondja: „semmi baj, jól csinálod, de segítek, ha szeretnéd. Gyere, megmutatom, mit csinál vele!” És tudatja veled azt is, hogy attól, hogy nem tudsz mindent elsőre magadtól, még nem leszel rossz anya, hiszen honnan is tudnád, először csinálod. És nem, nem megy mindig minden ösztönből. Ami meg a barátnőket illeti: az anyák elsöprő többsége a nyugati kultúrákban túl kevés támogatást kap a gyermekágyban. Sokan eleve nem rendelkeztek sok barátnővel, és sokan élik meg azt, hogy anyává válásukkal együtt a meglévő barátnők többsége vagy épp az összes lemorzsolódott. Új baráti kört kell kialakítaniuk, de ez nem megy egyik pillanatról a másikra, a gyermekágyban meg rohadtul kéne a női támogató erő. Ha te ott vagy neki, akár megmaradt barátnőként, akár rokonként, akár fizetett segítségként, akkor fordíts rá extra barátnői figyelmet is. Fordíts rá a többiek helyett is, akik ezt esetleg nem teszik meg! Talán egyszer majd neked lesz ugyanerre a támogatásra szükséged.